Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - MŰHELY - Balogh László: Ady Endre Száz hűségű hűség c. versének elemzése

ölteni képtelen, jelentését „leplezetlenül” feltáró, egyetlen jelentésű eszköz-jel, szó. E szembenállás tudatában írhatta Ady „dölyfösen” A csodák föntjé-ben: ,,S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot.”

A harmadik versszakban az előzőek minden lényeges motívuma továbbmunkálkodik, de változik a költői magatartás. Míg a második költői magatartásban Ady „pogány ön-szerelme”, „százszor-zárt titkokat” hordozó alkotói személyiségének jelképpel való jellemzése dominált, most előtérbe kerül az alkotási folyamat, a költő teremtő tevékenysége s maga a megalkotandó mű és a befogadókhoz, olvasókhoz való viszonya:

Ragyogjatok meg, tévesztő szemek,

Édes, hazug méz, pergő, szép szavak Csorogjatok tarkán, számítva, bátran.

Mindenki másnak mindig más legyek,

Változón szabad, gyűrűtlen, arátlan.

A kezdés hangvétele elárulja, hogy az első rész invokáció, segítségül hívás, mint az első költői magatartás. De amott a „cselek, barlangok, vermek, kárpitok, bozótok, lárvák” kitöltetlen, meghatározatlan jelentést hordoztak, s esztétikai értéküket éppen a többjelentés lehetősége adta meg. Most Ady meghatározza azokat a lehetőségeket, amelyeket az alkotási folyamat megvalósítási szakaszához érve hasznosítani akar. „Szemek”, „szavak” — ezeket hívja segítségül, hiszen „szókimondó bajban”, ezek legfőbb támogatói. De a „szemek” és „szavak” a költő szemei és szavai, s nem a köznapi látásé és „leplezetlen” beszédé. A sor tulajdonképpen így rendeződik tudatunkban: „Édes, pergő méz, hazug, szép szavak”, de az inverzióval Ady elérte, hogy a vers világán belül a „méz” és a „szavak” kölcsönösen átvették egymás jelentését. A „tévesztő szemek” és a „hazug”, „szép szavak” visszautalnak a „csaljon”, „titokba-veszetten”, „cselek”, „alakos játék”, motívumokra, továbbfejlesztve a költemény jelképrendszerét. S a következő motívumok ugyanígy kötődnek a korábbiakhoz: a „tarkán”, a „száz alakhoz”, „más mezhez”, „szabadhoz”; a „számítva” a „játékhoz” és a „bölcshöz” s a „bátran” a „hőshöz”. Hiszen mindezek metaforikusán ugyanazt közük a költő megteremtendő műalkotásáról: a költő „látása”, szemléletmódja nem az optika törvényeinek van alárendelve, hanem az önmaga által versteremtése közben kialakított törvényeknek és szabályoknak. „Mindez rendestől eltéptem magam, / Szemem prédáit mind összezilálom” — vallja A csodák föntjé-ben. S a költő szavai igazában „hazug”, „szép szavak”, mert a nyelvi kódrendszer alapján dekódolva megtévesztések, paradoxonok, s jelentésük tulajdonképpen egyetlen jelentésnek el nem kötelezett: „gyűrűtlen, arátlan”; ezért minden egyes olvasó, értelmező számára, „változón szabad”, tehát kimeríthetetlenül gazdag titok. S ezzel már Ady nemcsak a költő és megteremtendő műalkotása viszonyát érintette, hanem a kész, a nyelvi jelrendszerben kiteljesített vers és befogadók, értelmezők viszonyát is. Ha „változón szabad” és „gazdag” jelentésű a költemény, akkor a befogadók ismeretanyaga, tapasztalata, kultúrája, újjáteremtő képessége szerint „mindenki másnak mindig más” lesz. Ha a költő megvalósította versét, „katonáit” elbocsájtotta, akkor a megértés kulcsa már az olvasó, értelmező kezébe került. Ady tisztában volt ez elkerülhetetlen viszony veszélyeivel, hiszen még az oldalán álló, „jó szívek” részéről is mennyi félreértést, meg nem értést tapasztalt. Joggal írta: „A verseinket nem olvassák, nem látják s ha látják, nem értik s ha megértik, jaj nekünk, mert ekkor nem értették meg még csak igazán.” (A magyar Pimodán), Jóllehet a befogadás, értelmezés szubjektív nehézségeit ismerte Ady, a maga bonyolult struktúrája, „százszorzárt titkokat” hordozó jelképrendszerét mégsem tartotta megfejthetetlennek. Öntörvényűségének tudatában is azt vallotta: „a legérthetetlenebb verseimet se hiszem csalhatatlanul érthetetleneknek.” (A Duk-duk affér). A befejező, negyedik költői magatartásban, mintegy összegezve a korábbiakat, Ady visszatér alkotó személyisége summázó meghatározására:

Enszavaimmal csaljam meg magam,

Melyvoltom gondján tőrjén víg fejem És száz alakkal száz vitába törjön Lelkem, valóm, e dús alaktalan,

Száz hűségű s egyetlen hű a földön.

A motívumok rendszere most teljesedik ki, a jelentések egyre súlyosabbá válnak, s a gondolatok, ítéletek most tömörítődnek. A felszólítás itt már önmagához, alkotói személyiségéhez szól. Az első felszólítás: „Enszavaimmal csaljam meg magam”, a költemény minden korábbi mozzanatára visszautal, mindenekelőtt a vershelyzet „válságára”, a „szókimondó bajban” várakozás alkotáslélektani állapotára. De visszakapcsolódik az első költői magatartásban segítségül hivott „csalást”, megtévesztést, elrejtőzést sugalló metaforáihoz éppúgy, mint a későbbi „más mezhez” vagy ahhoz a felismeréshez, hogy költői üzenetének közlésére nincs más mód, mint „csaljon titokba-veszetetten”. És visszacsatol ez az állítás az „alakos játék”, „tévesztő szemek” motívumaihoz is. A lírikusnak legfőbb közölnivalója, önmagának, személyiségének „tartalma”, „százszor-zárt titka”. Ady egész költészete voltaképpen nem egyéb, mint korán megtalált s főleg A Minden—Titkok versei-ben feltárt alapmotívumok rendszerében „újból és megint” kezdődő töprengés, viaskodás, felfedezés saját „melyvoltát” illetően. Ez a motívum visz78