Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Görömbei András: Sinka István
hogy jönnek,sűrűsödnek a tisztázandók. Cselényi Lacika boldog kormányzásba született — udvarában Sütő András szolgál. Arisztotelészi mértékkel és mikesi kincsekkel. Vajha a többi, sok száz és ezer udvarban is hasonlatos volna a szolgálatosság! Ha másként nem, e könyv vezetésével, amely az annyit idézett cselekvéstelen időkben is maga a cselekvés. Amely a tűnődések folytatását is szorgalmazza. Éppen Nyelv dolgában a gondok újabb és újabb hullámzására utal az Anyám könnyű álmot ígér egyik tűnődése: az unokaöccsről szól, aki sofőr létére már nincs tudomással arról, anyanyelvének műszaki meghatározásában kiegyenlítő-mű is létezik. Lacikák, Jánoskák, Pisták és Évikék, gazdászok és szerelők, orvosok és mesterek lesztek, ugyan miként szólítjátok gépkorszaki társatokat? Amazok hovatartozandósága a megszólításban bennfoglaltatik, amely pedig visszautal a személyi lét esélyére is. A pusztaka- marási naplóba erre utalva komor felismerés rejtőzik: ,,Öröklésre itt már nem lehet számítani...” A Szavak mégis ennek az öröklésre való esélynek a felmutatását kísérli meg. Az első stációban. Mert aztán újabbak és keményebbek jönnek. Ezekhez László nehéz álmot ígér. A továbbírás kényszerét Jatatának. Két arckép összevetése nemcsak az idő lenyomata: az Anyám könnyű álmot ígér borítóján előtérbe áll az író, hunyorítva néz az elmosódott tájra. Csak egy-két ősz hajszál csupán. Emitt pedig kézenfogva az unokát, messzi utakra indul. Haját fehérre havazta az idő, hűvös szél is borzolja az egykori csikófrizurát, télikabátjának gallérja pedig felhajtva. Tar, botlásra könnyen hajlamos terep. Két Idő lépked szövetségben. A hóhullás nem hagy alább. A cöveklábú asztal „akár egy fehér koporsó.” Menni botlástalanul, s mint Illyés Gyula üzeni néki: „Énekelni — leszállhatatlanul.” ABLONCZY LÁSZLÓ GÖRÖMBEI ANDRÁS: SINKA ISTVÁN A hiteles értékrend megállapítása mindig a közelmúlt és a jelen irodalmában a legnehezebb feladat. S ha az irodalom jelenének megítélésére inkább a kritikusok és az olvasók nagylelkűsége nyomja rá a bélyegét, a múltat az irodalomtörténész és az olvasó egyaránt sokkal szigorúbban látja. Az utókor kegyetlen, még a jó művek elfelejtésére is hajlamos. Érthető és indokolt az a kegyetlenség, amely csak a remekműveknek engedélyez hosszú távú életet. De az igazság az irodalom történetében is bonyolult dolog, s a szigor néha igazságtalanságot szül. Ugyanakkor a kortársi ítéletek tévedései, a szándékos elhallgatások vagy túlértékelések, a napi politikai szempontok nem mindig szerencsés mérceként való alkalmazása makacsul továbbélhet, s ez is akadályozhatja az igazságos megítélést. Az 1920 utáni magyar irodalom történetében nem kevés még a tisztázatlan, a félig megoldott kérdés. Különösen így volt ez a népi írók mozgalmával, s egyes alkotóival kapcsolatban. A közelmúltban azonban szaporodnak a tárgyilagos újraértékelések. Ma már nem számít kényes kérdésnek, ha szembenézünk azoknak az alkotóknak az ellentmondásos pályájával, akik a harmincas évek végén jobbra sodródtak, s ha átmenetileg is, de hatottak rájuk a nacionalista, faji ideológia egyes tézisei. Ezek közé tartozott Sinka István is. A leghosszabb hallgatást ő vállalta magára: két évtizedig nem jelent meg verseskötete. Ennyi idő, egy teljesen új olvasóközönség felnövekedése elegendő ahhoz, hogy egy költő elfelejtődjön. Sinkára mégsem ez a sors várt. Nemcsak azért, mert őrizte önmagát, s írta újabb munkáit, hanem azért sem, mert versei annyira beépültek a magyar költészet áramába, hogy onnan már nem lehetett kitörölni azokat. Felszabadulás utáni, új utakat is kereső líránk sokat tanult Sinka Istvántól, az ő népi gyökerű látomás-szimbolikus világától. S ezek a költők, mint Nagy László, Kormos István vagy a fiatalabbak közül Kiss Anna, Kiss Benedek és mások teremtették meg a lehetőségét annak, hogy az olvasói figyelem újból Sinka értékei felé fordulhasson. Néhány hónapja jelentek meg A magyar irodalom gyöngyszemei sorozatban Kormos István hozzáértő válogatásában Sinka István versei, majd nem sokkal utána az Akadémiai Kiadó Kortársaink sorozatában Görömbei András monográfiája a költőről. Ez a két könyv együtt alkalmas arra, hogy hiteles képet alakíthassunk ki magunkban Sinkáról, s egyúttal előkészítője lehet művei teljesebb újrakiadásának is. Görömbei András, a fiatal irodalomtörténésznemzedék egyik legismertebb képviselője, tehetségéhez méltóan nehéz feladatot vállalt és oldott meg sikerrel. A Sinkára vonatkozó szakirodalom szűkössége, a körülötte keringő legendák és tévhitek, az újrafelfedezés öröme könnyen félresiklathatta volna a vállalkozást. Görömbei azonban történészhez méltó higgadt mértéktartással, tárgyilagosan rajzolja meg a pályaképet, s ezzel a huszadik kötetéhez közeledő sorozat egyik leg- objektívebb munkáját hozta létre. Mindemellett komoly erénye szép, érzékletes esszéstílusa, nyelvi igényessége is. Görömbei nem mentegeti és nem is vádolja Sinkát, hanem elemzi és értelmezi. Életművét két nagy szakaszra tagolja. 1945-ig A vád változatait írta Sinka, az 1945 utáni évek pedig Az emlékezés jegyében telnek el. Hiteles ez a kép s művekkel bizonyított. A legjelentősebb magyar írók közül Sinka jött a legmélyebbről, s a legtöbb nehézséggel is neki kell megbirkóznia. Még a népi írók mozgalmában, sőt az úgynevezett őstehetségek közt is az ő sorsa a legmostohább. Közel jár már a negyvenhez, mire első kötete megjelenik, s addigra már 88
