Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - MŰHELY - Balogh László: Ady Endre Száz hűségű hűség c. versének elemzése

mében” saját alkotói személyiségét, „szent Magát”, létét, sorsát, küldetéses költészetét, új látásait, felfedezéseit és megfejtésre váró költői üzeneteit „százszor-zárt titoknak” tekintette.

A vershelyzet motívumai közül megoldandóként maradt a „szókimondó bajban” értelmezése. Annyi nyilvánvaló, hogy a külső állapotot meghatározó „állok süppedten” és az ugyancsak állapot- határozó „szókimondó bajban” között szoros összefüggés van. A „szókimondó bajban” az ok és az „állok süppedten” ennek az állapotnak eredménye, okozata. A „szókimondó bajban” azonban már nem a „bölcs”, a költő külső helyzetére vonatkozik, hanem lelkiállapotát, alkotáslélektani helyzetét jelöli metaforikusán. Ez a költemény vershelyzetének legfontosabb motívuma, mert voltaképpen ez hívta ki Adyban az alkotási vágyat, s a vers kibontakoztatása során ez a különleges alkotáslélektani szituáció szervezi az újabb motívumokat és működteti a kiteljesedő rendszert.

Az alkotási folyamat leglényegesebb mozzanatát érintette itt Ady. Eddig már meghatározta önmaga, a költő alkotói szerepét: „hős, futó bölcs”, majd az alkotói személyiséget kitöltő „tartalmat”, a közlendő költői üzenet minemú'ségét: „százszor-zárt titok”, s e „tartalom” mások számára felfoghatóvá ételére az egyetlen lehetséges költői eljárásmódot: „alakos játék”. Ugyanis az alkotási folyamat első három szakasza: az előkészület, lappangás és megvilágosodás még a költő tudatában, a mély- struktúrában történik, de nem szövegszerűen, szavakban foglaltan, hanem az amorf ősképből — mely sűrítettségével egyben a leendő vers makrokozmosza — a kitisztuló, állandóan összetettebbé váló képek, motívumok rendszerbe szerveződésével. A megvilágosodás fázisa után azonban elérkezik az idő, amikor az alkotónak döntenie kell, hogy a tudatában az egyidejű, egymás mellett elhelyezkedő képek, motívumok rendszerében már „kész” versét a lineárisan, időben egymás után következő szavak segítségével a nyelvi jelrendszer szavai révén a felszíni struktúrában megvalósítsa. S a költői, alkotói tevékenység minden nehézsége, bonyodalma, a „szókimondó baj” éppen itt kezdődik. Hiszen bármennyire részletesen, finoman kidolgozott egy nyelv jelrendszere, a mély- struktúrában „kész” mű átkódolására „.kimondására” mégis tökéletlen eszköz. A költőnek természetesen arra kell törekednie, hogy lehetőleg veszteség nélkül sikerüljön transzformálnia „kész” művét, a „százszor-zárt titkot” a nyelvi jelrendszerbe. Ezért kell viaskodnia a képe, jelképe számára tökéletlen szó, a mikrokozmosz anyagával és a mindennapi kommunikációban elhasznált jelentésével. Szót kell találnia képe számára, de úgy, hogy a megtévesztés, az „alakos játék” segítségével annak régi, hagyományos jelentését elhomályosítsa, megsemmisítse, s ugyanakkor csupán a költemény rendszerén belül érvényes új, felfedezésként ható jelentéssel telítse.

Erre célzott Ady, amikor ezt írta: „Minden ember nagy, közölni való titkokkal érkezik s nem mindenki lelheti meg magát és a szavát.” (Félelem és írás). Minden költőnek, minden egyes verse megteremtésekor át kell éreznie a „szókimondó baj” gyötrelmeit, nehézségeit, veszélyeit. Ady is úgy vélte: „999 szót kell megölni, hogy az ezredik, az igazi megszülessen.” (Lesznai Anna versei).

A köznapi beszédben a közlés nyelve, a „stílus” akkor funkcionál eredményesen, ha v.lágos, átlátszó, s önmagán túlmutatva a jelentést engedi érvényesülni. A költői közlésben viszont éppen ellenkezőleg, a nyelv szavainak az a szerepe, hogy mint az írói közlés tökéletlen, de szükségszerű eszközei önmagukra, mint jelre tereljék a figyelmet. Mert a költői közlésnek a nyelvi jelek csak eszközei, s az eszköz-nyelv igazi szemantikáját csupán a belőle szerveződő második kódrendszer, a rejtettebb jelképrendszer alapján lehet megfejteni. A költő tudatában ugyanis az alkotási folyamatban az egymás mellett helyezkedő képekből szerveződik meg az alkotó által megszabott törvények alapján a képek hierarchiáját biztosító jelképrendszer; míg a megvalósításkor mindez a grammatikai törvények és szabályok érvényesülésével egymásutániságban, szalagszerűen transzformálódik a nyelvi jelrendszerbe. Ez átalakítás során a mélystruktúra képét, jelképét a költő nem egyszerűen nyelvi jellé, szóvá kódolja át, hanem valamilyen módon a tudati képet, jelképet is belekódolja a szóba. Ezáltal az eszköz-jel szövegösszefüggésben olyan jelentés-holdudvart, konnotációt teremt, amely a szótári jelentéstől teljesen eltér. A vers tehát mindenkor kettős kódolású, s az első kódrendszer, a nyelvi jelrendszer törvényei és szabályai szerint dekódolt alkotás közlése mindig megtévesztés, irónia, paradoxon. Minél öntörvényűbb egy költő jelképrendszere, annál több bonyodalom, félreértés, meg nem értés származhat ebből. A szöveg közlését ugyanis az olvasónak az értelmezés, újrateremtés folyamatában ismét át kell alakítani az eszköz-nyelvből szerveződő, tudati képek rendszerévé, mert ez a nem „megfogható”, második, rejtett kódrendszer hordozza a költő igazi üzenetét.

A vershelyzet gazdag motívumokból összeszerkesztett képe ezzel megfejtődött. E vershelyzet tehát azt a minden egyes alkotási folyamat befejeződéséhez közeledő, megvalósítás előtti alkotáslélektani állapotot modellálja, amikor a költő, a „hős, futó bölcs” „újból és megint” „szókimondó bajban” várakozik, hogy alkotó személyiségének „százszor-zárt titkát” az „alakos játék”, a szavakból szerveződő, többjelentésű rejtett kódrendszer segítségével közölhesse. S az egész vershelyzetet az a feszültség működteti, mely a költő öntudatosan vallott értékei, a „százszor-zárt titok” kimondásának kényszere és a kimondás nehézsége, a mások számára felfoghatóvá, közölhetővé tétele között keletkezett. Hogyan lehet feloldani ezt a feszültséget? A vershelyzettel kapcsolatban felvett első költői magatartásban erre ad feleletet Ady:

76