Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Diósi Pál: Páros interjú

sem volt arról, hogy na mostan megtetszik nekem az a lány, szeretni fogom, vagy mi lesz. Talán úgy gondolom, mégis ismer annyira, hogy milyen vagyok, milyenek a zsá- nereim, vagy fene tudja mi, vagy megérezte, hogy nekem is tetszeni fog.

— Milyen volt az első találkozásod ezzel a lánnyal?

— Vissza tudok emlékezni. Egyszer volt egy temetés és az a lány ott volt, és én nem is tudtam azt. Tudtam, hogy a lány odavalósi, de már magát a lányt nem ismertem személyesen. És így ülök az asztal előtt a széken (mutatja, hogy könyökére támaszkodott) és sokan ültünk az asztalnál, meghalt az anyámnak a keresztapja, és volt egy ilyen virrasztás és ott voltunk és ottan jött az a lány és hozta a zsömlyét, szalámival. Nyújtotta oda felém, mondom, kösz’szépen, nem kell és néztem is rá, láttam, hogy olyan szép. Nem nagyon néztem rá, csak úgy kösz’ szépen, nem vagyok éhes. Mondta, hogy egyél, egyél, egyél, mondom, nem kérek, kösz’szépen, nem kell, s akkor elment onnantról. És akkor hazajöttünk, és akkor mondta anyám, hogy az a lány, az legyen a feleségem. Nem is tudtam anyámnak azt mondani, hogy szép vagy nem szép, mondtam csak, hogy jól néz ki. Meg voltam lepődve, mert nem is gondoltam arra, hogy ő az. Ha tudom, hogy ő az, akkor eszem, nehogy megsértsem, vagy valami, de hát így nem gondoltam arra egyáltalán.

— Később hogyan alakult a ti kettősötök?

— Hát aztán az apjának a bátyja ugyanazon a vidéken lakik, Esztergom felé és lementem oda kirándulni egy kicsikét, egy ilyen családi látogatásra a faterral, apukámmal, és mentünk az utcán és megint láttam és köszöntem neki. Visszaköszönt, szóval, így már fejlődött ez a találkozásunk. Valahogy megtudtam, hogy melyik iskolába, milyen izére jár. Tudod ez az, hogy egy nagyon okos lány, szóval egy olyan rendkívüli lény, hát orvosnak tanul, tudod.

— Hova jár ő?

— Milyen egyetemre is jár? Tanhallgató . . . (sokára folytatja) . . . hirtelen akartam kimondani, de most nem tudom, bent Pesten van, majd eszembe fog jutni. Azt’ egyszer kimentem eléje az iskolába.

— Hány éves most?

— 18 éves. Amikor elémentem az úgy volt, hogy telefonáltam be az igazgatónőnek, hogy benn-e van ez a Rozika, aztán mondták, hogy bent van, de nem tudják, hogy most melyik részén van, mert ő most nem tanulni van, hanem gyakorlatin. Varrnak, meg mit tudom én, ezeket a bőröket varrják, úgy tanulnak. És mondta, hogy nem tudja megtalálni, de ha valami üzenet van, azt nyugodtan adjam át, át fogja neki adni. Mondtam, köszönöm, nem, letettem a kagylót és kimentem az iskola elé.

— Merre van ez az iskola?

— Nem jut eszembe, várjál!... Budán, a Moszkva tértől nem messze, van na mindegy, nem tudom, nem erőltetem magam. Akkor az iskola előtt megvártam őtet és látom, hogy jön ki és elmegy előttem. Szóval, nem vett észre, a barátnőivel beszélgetett, és elment előttem. Szóluk utána: — Rozika! — megáll, — Szervusz! — azt mondja, szervusz. Mondtam, eljöttem eléd, elkísérlek, hogyha megengeded. Azt mondja: — Persze, gyere nyugodtan, kísérj. Azt’ akkor elmentünk, beültünk presz- szóba, kérdeztem, hogy mit iszol, hát azt mondja, egy jaffát kér. Mondom süteményt nem kérsz, vagy valamit, azt mondja, kösz, nem, ő ivott jaffát én meg megittam egy üveg sört, és így beszélgettünk, hogy vannak a szülei, nagymamája hogy van, szóval ilyen családi izéről, témáról beszélgettünk. Hát aztán kikísértem az állomásra, az újpesti vasúti átjáróra, a Váci útnál van ez és fölszállt a vonatra, szóval se puszi, se semmi, csak szervusz és elment a vonat. Most utoljára találkoztam a nővérem esküvőjén vele. Előtte két nappal én meg a sógorom voltunk elhivatni őket a vendégségbe és akkor is láttam. Jó kis élmény volt, mert nagyon rég láttam már, szóval a presszó55