Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A kisparaszti tanyai gazdálkodás a Kiskunságban
HATVANI DÁNIEL A KISPARASZTI TANYAI GAZDÁLKODÁS A KISKUNSÁGBAN A kiskunsági tanya, mint bármely települési forma a világon, az állandó jelleggel megtelepedett, vagyis a helyhezkötött ember lakhelye. Történelmileg nézvést a hangsúly az állandóságon van, mely nem szenved csorbát akkor sem, ha a tanya lakója télire beköltözik a városba. A módos tanyasi gazdák esetében ez általános jelenség volt, s nem is csak a Kiskunságban, de Szeged környékén és Tiszántúl tanyás vidékein úgyszintén. Nyilvánvaló, hogy a gazda a tanyát, s annak berendezéseit télire nem vitte be magával, de kint teleltek az állatai is, a gondozó cseléddel, illetve béressel együtt. A tanya tehát a gazda távollétében sem néptelenedett el, azaz funkcionált az év minden napján, beleépült a tájba, melyből kinőtt, együtt lélegzett azzal, miközben kialakította, s meg is szabta annak karakterét. Erdei Ferencnek az egyébként kissé egyoldalú tanya-modellje az állandóságnak ebben az értelmezésében kap jelentőséget, meghatározó szerepet. Beletartozik az állandóság fogalomkörébe az is, hogy a tanyán nemzedékek váltogatják egymást, s időnként a tanya megújul, a változó korok igényei rajta hagyják a maguk lenyomatait. Ezek a változások azonban, immár a törvényszerűség erejével, minden esetben a gazdálkodás követelményeinek rendelődnek alá. Ha mégsem, vagyis egy adott ponton a fogyasztás vagy a komfort szempontjai kerülnek előtérbe, akkor már nem tanyáról van szó többé, hanem külterületi lakóházról. Más vonatkozásban Erdei kitűnő szociológiai érzékkel fejtette ki több helyütt is, hogy a tanya a mezőváros produktuma, s nem a falué. A tanyának a faluval semmi közlekedése sincs, annál inkább van a mezővárossal. A példák oly számosak és közismertek, hogy fölösleges hivatkozni rájuk. Az állítás igazát nem teszi kétségessé az sem, hogy a mai Kiskunság vidékén tanyás falvak sokaságát találjuk. Ezek jelentősebbjei régebbi kelet- kezésűek, s a hajdani korokban mezővárosnak neveztettek, az apróbb falvak pedig kivétel nélkül újkori képződmények — a legrégebbiek sincsenek még száz évesek —, s keletkezésük helyéül a nagyhatárú mezővárosok távoli pusztái szolgáltak. Majdnem azt mondhatnók, hogy a tanyának a várossal való kapcsolata törvényszerű, míg a faluval inkább csak kényszerű. Szintén csak történetileg nézvést, természetesen. E tény az idők mélyéből eredő erők megsejtéséhez vezet. A középkori magyar falu- rendszerről ha túl sokat nem is, annyit biztosan tudunk, hogy a maihoz képest kifejezetten sűrű hálózatú volt. Ez volt a helyzet a Kiskunság területén is, bizonyításképp itt csak annyit, hogy Kecskemét környékén manapság is lépten-nyomon középkori falumaradványokba ütközünk, noha a letűnt évszázadokról többnyire nem ad más hírt, mint a pusztából alig észrevehetően kiemelkedő halom, melynek homokja tégla- és cseréptörmelékkel elegyes, s ha ásóval is megbolygatjuk a talajt, könnyen a felszínre bukkan egy-egy csontváz. Nem a véletlen, nem is az etnikai sajátosságok, mégcsak nem is a nyugati kereszténységtől átvett példák alakították ilyenné a falurendszert. Hanem a nagyon is valós gazdasági és társadalmi létfeltételek. A falu határának a legtávolabbi pontja sem volt egy órai járásnál messzebbre, mert oda a naponkénti kijárás már meglehetősen időveszteséges lett volna. A szempont még súlyosabban esett latba a termés betakarításakor, hűbérúr- nak és jobbágynak egyaránt érdeke volt, hogy a termőhelyhez minél közelebb essék a tárolóhely. Természetesen a hűbérúri érdekek domináltak, a gazdálkodás közvetlen 39
