Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - MŰHELY - Orosz László: Ady és Katona

kap.”7 A, Hejh, Katona József” felsóhajtás mögött ott van ez is, meg az, amit A színház csődje c. cikkében írt: „Úgy fogunk színházba járni nemsokára — már akik fognak —, mint a kesztyűsboltba avagy virágkereskedésbe. Mint akármelyik üzletbe, ha egy-két feledő negyedórát akarunk vásárolni. Az irodalom pedig végleg el fog válni tőle. Hogy is találkozhattak ők?s

Ady társadalomszemléletének ismeretében nem meglepő, hogy egyik harcos politikai cikkében a Bánk bán szereplői közül éppen Tiborcot említi. Mikor Apponyi kultuszminiszter elrendeli, hogy az iskolákban függesszék ki a magyar történelem nagyjainak képét, Ady azt kérdezi: ..Tiborcé is ott lesz közöttük, aki Katona József zsenije révén van olyan történeti alak, mint Anonymusnak bármelyik alakja?” így folytatja: „Ott lesz-e Dózsa György, Esze Tamás, Martinovics és Táncsics? Végre ezek is csak hősei voltak talán a mi hősietlen, keserves ezer évünknek? De nem, nem. Szent Imre, Szent Gel- lért püspök, Pázmány Péter fognak lógni a falakon. S ha Apponyi becsületesebb volna csak annál, amilyennek magát képzeli, ott lógna mellettük Kollonics is.”9 A Tiborc mellett és ellen fefsorakoztatott nevek önmagukért beszélnek.

A Katona emberi alakjával való legmélyebb azonosulásról Ady egyik legfontosabb vallomása, A magyar Pimodán tanúskodik.10 A Tas Péter név mögé rejtőző költő voltaképpen nem is nagyon rejtőzik: a szenvedélyesen szubjektív hang és mondanivaló tüstént elárulja, hogy magáról beszél. A címben szereplő Pimodán egy francia hotel, „melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet megcsömörlesztett, s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten” — tájékoztat Ady. „Én a magyar Pimo- dánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok, s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba.”

Úgy hiszem, fölösleges bővebben kitérni rá, mit jelentett Adynak a bor, a mámor. Mint versben és prózában sokszor vallott róla, eszköz volt és életforma lett számára egyéni és közösségi bajok elviselésére. Idézett vallomásában igy ír erről :

„Kíváncsiságból megkíséreltem egyszer, hogy van-e erőm nyolc-tíz hónapig egy csöpp alkohol nélkül élni. Volt: gyönyörűen bírtam, de szenzibilitásom, ami a legelőkelőbb művésztulajdonság, ... az őrületig kezdett fokozódni. A szürke, porszínű magyar élet még szürkébbé és átkosabbá borult előttem, s a halál veszedelmesen nekem indult. Gyávább voltam, és még ma is jobban szeretem az életet egy-két negyedóráig valaminek látni, mintsem elengedjem magam a mámor turistakötele nélkül a meredélyen.”

A kínzó érzékenységet, őrületig fokozódó szenzibilitást mámorral zsongító életéhez a magyar költészet múltjában két rokont talált: Csokonait és Katonát. Saját lelkét önti, saját vérét ömleszti Katonába, amikor így ír róla:

„Katona Józsefet gyakran elképzelem, látom, amikor utolsó éveiben olykor kialudva, fájós fejjel, csömörrel ébredt. Milyen senkinek érezhette magát, lumpnak, rongynak, utolsónak, maga-bolondító- nak és Bánk bánt semminek. De máskor, mikor feledni akart (s bizony neki volt felednivalója), milyen rosszul járt volna Shakespeare, ha föltámad, s bekukkant Kecskemétre. Majd megmondta volna akkor neki Katona József, hogy kicsoda az igazi Shakespeare, s mit tud, ha éppen kedve van hozzá, a magyar.”

Kár lenne vitát kezdenünk azon, ez a lenyűgözően szuggesztív látomás a Kecskemétre szorult Katonáról mennyiben hiteles. Nem érdektelen azonban kitérnünk arra a filológiai kérdésre, honnan vette Ady az indítást a mámorba temetkező Katona elképzeléséhez. Beöthy említett irodalomtörténetében szó van keserű fájdalmakról, csöndes komorságról, tévesztettnek tartott életről, de nincs szó borral való vigasztalódásról. A Katonáról szóló ismertebb művek közül — tudomásom szerint — először Gyulai említi a bort. „A meggyilkolt eszmék és érzések kínjai üldözték, s hogy meneküljön tőlük, a hivatalos ügyekben és borban keresett vigaszt. De ez csak szomorúbbá tévé, amazok csak fáraszták.'1 Valószínű azonban, hogy Ady a borozó Katona képét nem, vagy nem csupán Gyulai, hanem Zilahi Kiss Béla (Junius) Hornyik Jánost idéző életrajzi részlete alapján képzelte maga elé. Ez az életrajz a Pesti Napló 1899-i Bánk bán díszkiadásában jelent meg, ezt a rendkívül népszerű díszkiadást Ady minden bizonnyal forgatta. A kérdéses részben a következőket találta:

„A hagyomány az, Hornyik, aki szemtanú lehetett, föl is jegyezte, hogy századunk harmadik tizedében nagyon víg, nagyon dáridós életet éltek Kecskeméten a legény tisztviselők; pedig majdnem mindannyian legényemberek voltak. A dáridókat nem nyilvános helyeken tartották, hanem otthon, sorban, aztán az előkelő leányos házaknál. Hornyik szerint a mulatós kedv annyira elfajult, hogy néhány esztendő alatt »egynéhány kikiáltott szépségű leány s a férfiak közül három-négy nagyon erős természet kivételével, mindnyájan a mulatozás áldozatául estek. Megkezdte a sort Deák János főjegyző, utána ment Katona József főfiskális, aztán Sárközy Sándor és Szeles József tanácsosok, Danis László prókátor, mind az élet delén, a harminc és negyven esztendő közt járó férfiak.«”12

Az italozó költő és a Bánk bán egyik jelenete mintegy egybeolvad, s a sokszázados magyar sors élményévé tágul Ady Félelem és írás című, az 1909-i temesvári Nyugat-matinén elhangzott előadásában: „Afféle magyarnak látom magam, akit Katona József kifelejtett az összeesküvés nagy jelenetéből. Egy ember, egy magyar, aki italosán bólintgat, némán, néhány száz évig, amíg magyarságról, sorstragédiáról diskurálnak éberebb társai. De végül fölkapja — ideje is volt — a fejét, s mond valamit, ami magyar és egy kicsit a dologra tartozik. Félve mondja, erősen mondja, néha szinte-szinte tudatlanul, de magyar,

73