Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - Tóth-Máthé Miklós: Mitől rúgott be Csótányos? (novella)
— Na látják — töltött boldogan az igazgató, aztán sorban a többieknek is —, Csótá- nyos kartársnak van ízlése. Ért a pálinkához! Ha jól emlékszem, önnek a szűkebb hazája valahol Szatmárban van, igaz? — Igaz. Valamikor mi is főztünk. — Mindjárt sejtettem, hát akkor...! — emelte fel újra kóláspoharát, mire a beosztottak kénytelen-kelletlen hörbölték be a vizet. — Ez igen! Csakugyan! Valóban nagyszerű!—hallatszott utána innen is, onnan is, és a nagyobb elhihetőség kedvéért huhákoltak, krákogtak hozzá. Kerekes még az arcát is grimaszra rántotta, de simára döbbent neki vissza rögtön, amikor Csótányos ismét előbbretolta a poharát. — Ha szabad még — mondta és közben félszemmel a többiekre nézett —, igazán ne vegye szerénytelenségnek igazgató kartárs, de ennek a nedűnek egyszerűen lehetetlen ellenállni . . .! — Ez tiszta barom — sustorogta Kerekes Pallainak, és az asztal alatt igyekezett elérni Csótányos lábát, de helyette Szimatos szisszent fel. — No lám — nézett Szimatosra az igazgató —, még a végén magáról is kiderül, hogy jó szimatja van! Nevetett a szójátékon és előzékenyen színültig töltögette a poharakat. — De közben fogyasszanak is — tolta közelebb a tálakat az igazgatóné—, nem árt, ha aláágyaznak ennek a vitriolnak. — Köszönöm —tiltakozott Csótányos —, már én csak ennél a tüzes víznél maradok. Ilyet sem ihat akármikor az ember! És legközelebb már ő maga töltött, majd kis idő múlva ismét, míg a beosztottak legnagyobb meglepetésére kezdett rajta az ital hatása jelentkezni. Először csak vaskos vicceket mesélt, melyeken ő röhögött a legjobban, később nótázni kezdett, amibe természetesen bekapcsolódtak a többiek is. Köztük csicsergett az igazgatóné szopránja is egy darabig, mely később lassan beúszott a hálószobába. — Mulassanak jól — intett vissza, míg szemével a férjének adott utasítást, hogy azért ne túl sokáig. Csótányos éjfél körül tökéletesen „elázott”. Levetette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, majd odaült az igazgató mellé és elködösült szemmel, kicsit dadogva ezt kérdezte: — Főnök, mo .. . mondhatok valamit, de e .. . egész bizalmasan? — Hogyne Csótányoskám, hogyne ... — hunyorgott a többiekre az igazgató, mintha azt jelezné a pillantásával: no ugye igazam volt, egy „cementeszsák” már készülőben. — Csak a ... annyit jegyeznék meg — karolta át a főnök vállát Csótányos —, hogy több vállalatnál dolgoztam már, de ekkora pancsert, mint amilyen te vagy, még sehol sem ültettek a nyakamra!... — De Csótányoskám ... —Az igazgató felrántotta a szemöldökét és nem akart hinni a fülének. Tegezés? Pancser? Mi ez? Csakugyan hozzá beszél ez a beosztott? — Komolyan állítom öregem — folytatta szemrehányó fejcsóválással Csótányos —, amióta te vagy a fej, azóta erjed, bűzlik, rotyog minden ebben a vállalati üstben, csak éppen tiszta alkohol nem lesz belőle soha. — Node Csótányos! — Várj, még nem fejeztem be! Pedig főzhetnénk mi is tiszta alkoholt, akadna itt hozzáértő bőven, de te azoktól irtózol a legjobban. Nem úgy a muslica-lényű léhűtőktől, akik elégedetten körüldöngik ezt a nagy büdös erjedést és zümmögésükkel a te dicséretedet zengik . .. Mert nekik így kényelmes és eszük ágában sincs azzal törődni, 11
