Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - MŰVÉSZET - Huszár Tibor: Az építész a politika szolgálatában
AZ ÉPÍTÉSZ A POLITIKA SZOLGÁLATÁBAN’ Az Élet és Irodalom egyik számában Eörsi István az Europische Rundschau szakíróját citálva az értelmiség és politika viszonyának kínzó dilemmáját idézte fel. E dilemma nem újkeletű, azonban az utolsó évtizedekben új mozzanatokkal egészült ki, új hangsúlyokat kapott. Tegnap: a szabadon lebegő értelmiség nézőpontjából fogalmazódott mega kérdés, ma — a „nagy szervezetek” elterjedésének időszakában, amikor mind a magasan fejlett tőkés országokban, mind a formálódó szocializmus világában a legtöbb diplomás alkalmazottá válik — a „szervezett ember” (tudós, orvos, mérnök) látószöge a meghatározó. Egy amerikai szociológus, Robert Merton így összegezi a konfliktus lényegét: az értelmiség vagy megőrzi szuverénitását,s akkor kívül marad az organizáción, ami egyet jelent azzal, hogy megfosztja magát a kutatáshoz, tervezéshez nélkülözhetetlen eszközapparátustól, a nyilvánosság formáitól, vagy alkalmazottként kiteszi magát annak, hogy csavarrá válik egy gépezetben, alárendeli magát s értékrendjét a bürokratikus ethosznak. Hazánkban e kérdés történelmi okokra visszavezethetően — sajátos módon színező- dik. Az értelmiségi funkció az irodalmár, a lateiner értelmiség nemzetmegőrző, nemzetjobbító szerepeként kodifikálódott. A szakembert, a hivatali stallummal rendelkezőt, a statusférfit, nem tekintették értelmiséginek. Ha valaki a századforduló táján cikket írt a magyar közlekedés reformjáról a Huszadik Század című folyóiratban, értelmiségiként ünnepelték; Baross Gábor, aki ezt megvalósította, a K. U. K tiszviselőjének minősült; a jog reformjáról meditálok radikális entellektüelek; Csemegi, aki megalkotja dső korszerű büntetőjogi kódexünket, auIi- kus hivatalnok. A felszabadulást követő évtizedekben gyökeresen átalakult értelmiségünk, megváltoztak funkciói. A humánértelmiség kultúraközvetítő, társadalomkritikai szerepvállalását hazánk ma sem nélkülözheti, de az értelmiség legnagyobb létszámú csoportjait már a reáliák képviselői alkotják: értelmiségünk szakértelmiség lett. A szakember értelmiségi számára azonban a feladatatok új módon strukturálódnak, fogalmazódnak meg. Úgy tűnhet, eltávolodtam a témától —vagy ami még megbocsáthatatlanabb — elfeledkeztem megbízatásom tulajdonképpeni tárgyától, hogy t. i. nyissam meg és méltassam Kerényi József Ybl-díjas építész Kudarcok és meg nem valósult kudarcok című kiállítását. Én azonban legjobb hitem szerint végig Kerényi Józsefről, az ő élethelyzetéről, s általam megismert életprincipiumairól beszélek. Kerényi — mint e kiállítás tablói cáfolhatatlanul bizonyítják — gazdag képzelőerővel, finom intuícióval rendelkező művész, szellemes tervező, kreatív elme. Számomra azonban személyiségét az teszi vonzóvá, hogy abban szerencsésen ötvöződnek a szen- zitív művész tulajdonságai, a megalkuvást nem ismerő organizátor — sőt azt mondhatnám — társadalompolitikus tulajdonságaival. Ő „hatalom” és „értelmiség” viszonyáról nem a szabadon lebegő entellektüelek nosztalgiáit felidézve töpreng. Szuverenitását, alkotó egyéniségét nem kívánja feladni, de tudja: csak a cselekvő emberként bonthatja ki, realizálhatja tehetségét. ízig- vérig építész, s ezért „megveti a tehetség majomszerű szellemi mozgékonyságát, tart a szellemi szekták: beltenyészet, egocentrizmus világ-és életidegenség veszélyétől”. Jól tudja, hogy WalterGropius szavait idézve:,,Az építész hivatása az átfogó szervezés: az a dolga, hogy a társadalmi — azaz a közösség tudatában érvényes — életelvekből ki- * * Elhangzott Kerényi József tokaji kiállításának megnyitóján, 1978 májusában. 91
