Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - MŰHELY - Szekér Endre: Nagy Lajos és a Kiskunhalom

osztályú jegy ára 3 pengő 90fillér.”) A szerkezet filmszerűen gyors vágásai tükröződnek a stílusban is: leíró részek és párbeszédek keverednek egymással, és gyakori az új helyzet, új szereplők feltűnése. Leggyakoribbak a kijelentő mondatok. Nagy Lajos nem a mondatfajta érzelmi tartalmával akar hatni az olvasóra, hanem a benne közölt felháborító valóságanyaggal. (

.......hirtelen lendülettel úgy pofon vágja Mándli Sándort, hogy annak eltorzul a képe, s orrát, száját takony és nyál nedvezi.”) A rövidebb, kijelentő mondatok olykor halmozódnak, főleg mellérendelt mondatok következnek gyorsan egymás után, talán ezzel is érzékelteti a cselekvés gyors pergését és benső drámaiságát. (,,Egy csavarintással kiveszi Mándli kezéből a járomszöget, elhajítja, s kézzel, lábbal elkezdi Mándlit ütni, rúgni, ököllel a fejébe, csizmaorral a sípcsontjába, hogy Mándli csak úgy kapálózik, bukdácsol a levegőben, elesik, de Péter még akkor is rugdalja, alig tudják az emberek megfékezni s odébb vonszolni.”) Nagy Lajos művének stílusára jellemző a sokadat. („Százhúsz embert elbocsájtottak”), a hitelességre törekvés miatt a nyelvjárási kiejtés: „Ödd mög, Tödd ee. Szöm, sajáta, gyümőcs, túrú, borgyú, kukurica, előjáró, kidobóták, de meg teher helyett inkább: téri. Úgy kérdezik, micsinyász?” Ez a „kiskunhalmi” emberek nyelvjárása a déli, ő-ző nyelvjárás, amely a Duna—Tisza közén, Apostagon is használatos. Figyel a névadásra (Weisz, Varga, Flescherné, Mándli, Kisné, Sramó Gyuri), a parasztember szemével ő maga is idegenkedik az idegen szavaktól („Meg azután kondenzátol, konzendátor, prinoszpóra, spórhelt. . .), szójátékokat alkalmaz („katasztrofális” hold a „katasztrális” hold helyett). És a számos hatásos stíluselem mellett mégis újra a legfontosabbat hadd emeljük ki: mindig tárgyilagos hangon, adatszerű pontossággal, érzelmileg nem túlfeszített felkiáltó, hanem visszafogott kijelentő mondatokban vall a harmincas évek parasztságának munkás mindennapjairól. („Ha fáj is a dereka, akkor sem gondol rá, hanem mintha a kapavágások végtelen sora önbiztató hajsza lenne, tovább, tovább, újra tovább, muszáj, nem fáj, egy csöppet sem fáj”, — írja a Kiskunhalom befejező soraiban.)

Érdekes és tanulságos lenne követni az író útját: hogyan keresi a szociográfiai irodalom sajátos kifejező eszközeit (Három magyar város), miként formálja mondanivalóját, stílusát, műfaját Kiskunhalomról, Apostagról, a magyar faluról írva (Kun falu, A falu álarca, Falu), s milyen mértékben érezte hibásnak, elrontottnak ezt a folytatást a korabeli kritika . . . (Sarkadi Imre). Ez egy újabb tanulmány témája lehetne. Összegzésül annyit: Nagy Lajos a Kiskunhalom című munkájával elindította a harmincas években a korszakos jelentőségű magyar szociográfiai irodalmat, Illyéstől Fája Gézáig és Erdei Ferencig így vagy úgy befolyásolva az őt követő írókat. A magyar valóság felfedezéséhez járult hozzá számos adalékkal. S új műfajt teremtve új szerkesztési módszerrel élt, gyorsabb vágási technikával, látszólag hideg stílussal (mint a francia irodalomban Roger Martin du Gard a Vén Európával), mely nemcsak irodalomtörténeti érték, hanem ma is ható példa.

69