Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - Ember Mária: Szerelmünk, Pentele (elbeszélés)
— Szabad még egyszer azt a levelet? — kérdez vissza a gondnoknő. — Úgy is fel akartam írni az elvtárs adatait. Már ne vegye bizalmatlanságnak, de engem bármikor megkérdezhetnek... Az instruktor nem veszi bizalmatlanságnak. („Én vállalom érted a felelősséget...” — valahogy így mondta Karcsi — és hogy majd távollétében kivizsgálják — miért nem jelenlétében? — mit vizsgálnak ki?) — Tessék — adja vissza a gondnoknő a pecsétes írást. — Valamelyik ház pincéjében megtalálja. — Köszönöm a teát — motyogja még az instruktor, és hirtelen tudatosul az ujja begyében annak az aranyszélű csészének a fogása, a finom ív, kecses kimunkálás. Önkéntelenül visszanéz rá az ajtóból: arra a kékesen-fehér porcelán edényre. A pince olyan, mint bármelyik pince; nem szorul leírásra. Legfeljebb, hogy tisztára van söpörve, és nincs benne az a sok lim-lom, mint azokban a házakban, ahol családok laknak. Betonoszlopok között halad a vendég, s a félhomályban egyszercsak felsejlik egy hatalmas fekete tűzhely, szögletesre hegesztett kéményszerkezettel; ajtaja nyitva, s előtte egy nő — kukoricát morzsol. A csutkát látszólag egyenként veti a lángokba. Szívet melengető látvány volna (az instruktor nagyanyja ült így hajdanán, s táplálta a kis konyhában a tüzet, magvafosztott csutkával a spórban, de az a néhai öregasszony, ha felegyenesedett, sötétruhás termetével elfedte a kályhát, vagy csak a leendő instruktornak tűnt úgy; itt mindenesetre fordítottak az arányok.) Meg is kérdi mindjárt, bevezetésképpen: — És ettől meleg lesz odafent? A nő megfordul, ránéz. Szétálló, szőkére festett — rosszul festett — haj. Ölében egy vájdling a kukoricaszemekkel. Az instruktor zavarba jön saját ügyetlen kérdésétől; azt sem tudja hirtelenében, milyen idő van odafent, milyen évszak, tél-e vagy nyár, kell-e fűteni egyáltalán. — Úgy gondolom, ezek kissé ... hm . . . kisipari módszerek — teszi hozzá, magyarázatképp, még sutábban. MELLÉKDAL Az egyik oszlopra itt is rá van vezetve az a barna doboztok. Furcsa, szótagokra tagolt, ugrándozó hangon énekelt benne egy nő. Játékos kis dal volt, olyasmi, hogy is-pi-láng, is-pi-láng, de a hang némelykor elvékonyult egészen, máskor meg vastagon bugyborékolt a torokban. Egy kínai énekesnő — az istruktor hallotta már korábban is. A nevét sem tudta, mégis személyes ismerősként tartotta számon; az a nehezen jellemezhető nemzedék, amelynek az instruktor is tagja volt, átérezte és ennélfogva átélte, hogy egyetlen nagy családdá olvad az emberiség, két gyenge karral átölelhetővé a dolgozó milliók. (A nem-dolgozók az ölelésből kizárván.) Sok mindenen, amin ma már a kisiskolás gyerek is fennakad, a mindennapi élet ap- róbb-nagyobb kellemetlen és szükségtelenül bántó tényein: ők azért néztek fennhéjázva át, mert tekintetüket magasabbra emelték —pillantásuk a földgolyót vágyott átfogni. Természetesen nem a máról holnapra átvedlett emberekről beszélek, amikor e nemzedékről szólok; nyilván akadt köztük is palimpszesztusz-fajta, ahhoz a régi pergamenhez hasonló, amelyről az eredeti írást levakarták és új szöveget írtak fölébe. De most nem ezekről van szó, hanem az önzetlen hívőkről, ha úgy tetszik: az új hit önkéntes misszionáriusairól. Mert ugyan ki és mi kényszerítette instruktorunkat arra, hogy leszálljon az alvilágba, körülnézzen a pincében, megpróbálja elintézni (v.ö. a puszta szó és a meggyőződés erejébe vetett reményről mondottakkal), hogy a női szállás gyakrabban kapjon melegvizet? Aligha tartozott hatáskörébe — tudniillik 23
