Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 7-8. szám - Zelnik József: A hagyományok aranyága

A tárgyi népművészetnek — úgy mint a zenének és a táncnak — a közművelődésben alakult ki egy izgalmas, eddig még szinte teljesen kihasználatlan lehetősége. Sajnos a tárgyi terület nehezebb helyzetből indul. Még elvégzendő feladat a bennünket körülvevő tárgyi világ megismerésének, elsajátításának és újrateremtésének a „kodá- lyi”, és a Kodály utáni módszereinek a kidolgozása. A rendelkezésre álló szabad idő jelenlegi szintje a társadalom nagy tömegei számára biztosítja a mindennapi munka utáni cselekvést. A munkamegosztásban specialistává képzett emberben pedig a kapitalizmus kezdeteitől egyre fokozódó igény él a teljességre. Arra, hogy tárgyak létrehozásában, az ötlettől a megvalósításig alkotó módon részt vegyen. Világszerte, így Magyarországon is kialakult egy a tömegeket vonzó barkácsmozgalom. Hogy ez merre felé halad: marad továbbra is pótcselekvés — mint ezt eddig legtöbbször tapasztalhattuk —, vagy az embert gazdagító önkifejezési formává válik, ma még eldöntendő kérdés. Kérdés, át tud-e alakulni egy olyan önmegvalósítási formává, amely kétszeresen tud minőséget létrehozni. Először úgy, hogy a jól megválasztott cselekvés által maga az ember válik többé. Másodszor, ha jó témát választunk és megfelelő szinten oldjuk meg, a létrejövő alkotás sem lesz giccs, hanem környezetünket gazdagító érték. Mikor ehhez a cselekvéshez modellt választunk, akkor jutunk vissza a népművészethez, mint készségeink és képességeink egy már adott, magas szintű gyakorlási formájához. Bánszky Pál ír erről: „Korunk emberének az igényeit kifejező tárgy-, környezet-, öltözködés- és játékkultúra kialakítása rendkívül összetett, társadalmi méretű és jelentőségű feladat. Azt tartjuk, hogy az ipari termelés által sorozatban készített darabokat az emberek ma is kiegészíthetik tehetségük, manuális készségük és ízlésük adott szintjén, cselekvőén vehetnek részt kultúrájuk alakításában . . . Ennek a társadalmi méretű programnak a végrehajtásához követhető példákra és segítő kezekre is szükség van. Mai környezetünk, tárgy-, öltözködés-, és játékkultúránk kialakításában óriási szerepe lehet a modern képző- és iparművészet experimentális törekvéseinek, valamint archaikus népi kultúránk szellemi serkentő erejének. Tárgyi hagyományainkban — népművészetünkben és a mindennapok tárgykultúrájában — jelen van a folytonosság és a megújulás lehetősége.”

Talán a népművészet mellett vagy helyett ki lehetne találni egy másik modellrendszert is. A kérdés csak az, van-e elég tehetségünk és időnk, hogy hasonló értékű dolgokat találjunk ki, mint a népi kultúrában adottak, melyeket az évezredek életszükségletekből fakadó emberi leleménye tett jóvá.

A népművészet, a meg nem értettség, a rosszul értettség és a különböző érdekeknek való kiszolgáltatottság után elindult tehát azon ai úton, hogy szocialista közművelődésünk és kultúránk szerves részévé váljék. Ebbe az útba hasonló eséllyel torkollnak bele az eddigi és az ezután kidolgozandó jó elképzelések. Történelmileg és gyakorlatilag is jelentős hely illeti meg a bartóki modellt, mely a népművészet másolásának és feldolgozásának korszakai után az „annak szellemében” történő alkotást tűzte ki célul. ABartók utáni út,mely—úgy látszik,—a bartóki út összetevőiből a Kodály Zoltán, Illyés Gyula és mások által megfogalmazott, napjainkban kiteljesedő közművelődési útból, valamint a szocialista kultúra lehetőségeiből fog kialakulni. Mellettük kibontakozóban van a néphagyományok tanulságainak egy új jelentős lehetősége. Mégpedig az ökológiai tudat — a természethű életért, a környező létezésért való felelősség — kialakulásáért folytatott küzdelemben. Ez teljesen új feladat. Néphagyományainkat is újra fel kell fedeznünk hozzá — másképpen. Fel kell fedeznünk, mint egy érzékeny — az ilyen típusú tudat kialakításához alkalmas és szükséges — már meglevő modellt. A kérdés az, hogy össze tudjuk-e kapcsolni az élet megfelelő anyagi szinten való élhetésének a lehetőségét, az élet megfelelő emberi szinten való leélhetőségének lehetőségével.

11