Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - Goór Imre: Vadnyugati utazás (Kanadai jegyzetek)

fedezni. A vidék az otthonihoz hasonlatosan gazdag gyümölcstermő — gazdaságai kitűnően rendezettek és felszereltek.

Bellinghamig jutunk el, melynek belvárosát megcsodálom: az üzletek rendkívül választékos ízlésről tanúskodó cikkeket árusítanak. Ezeknek kivitelét szigorú korlátozások nehezítik-tiltják.

Kanadában mindenkinek jut valamennyi ideje arra, hogy barátságát valamely találkozáskor megmutassa; itt csak annyi szó esik, amennyit a szükség diktál. A célszerűség lehántja az emberekről az érzelem „sallangjait.”

Vissza a kanadai határra!

Találkozásaimból jegyzek le egy párat. Nem hittem, hogy egyetlen városban ismerem meg azt a néhány embert, akiket ma barátaim közé számíthatok.

Egyikük, egy 25 év körüli lány hivatásos hírlapíró. Első grafikai kiállításom után keresett meg. Hajlékony, vékony teremtés. Kérdéseit előre lejegyezte, de az első után szabadabb beszélgetésünk kezdődik, mert amikor megtudja, hogy a magyar népművészetből miként táplálkoznak a kiállított grafikák, átcsapunk az indián művészetre, majd a magyar történelemre, aztán az egyiptomi, mexikói kultúrák következnek, s végül az összegezés: hogyan függnek össze a szerves művészet alapjai s miért hasonlók a népművészet szimbólumai, melyeknek felhasználásával s továbbéltével új képzőművészeti világnyelvet lehet teremteni. A négyórás beszélgetésen (tolmáccsal) mindig az volt az érzésem, hogy kérdéseit s válaszaimat azonnal értékeli azért, hogy olvasóit is szolgálhassa. Befejezésül valami érdekeset szeretne hallani tőlem, „lehetőleg vidámat.” Tudom, hogy hazájuknak feltétlen szerepelnie kell az udvarias végszóban, ezért íme, így kezdem; „Kanadában, mivel repülőgépen jöttem, először az a hatalmas ég ragadott meg, ami e fölött az ország fölött feszül. Itt korán kel s későn nyugszik le a nap, és lehetőséget ad az alapos munkára, sportra. Boldog az az ember, aki itt élhet; boldogabb, aki itt hazát talál . . .” talán a személyi kultusz ideje, vagy valamely téves információ kísérthetett riporteremben, mert aggódó arcáról azt olvashattam le, hogy túllőttem a célon, s ebből nekem odahaza bajom származhat... De egészen fellelkesül, amikor a folytatást meghallja: ,, . . . de ezeknél is boldogabb lehetek jómagam azért, mert mindezeket láthattam, s hazautazva elmondhatom honfitársaimnak.”

A másik újságíró fiatal férfi volt. Kissé provokatívnak tűnt első kérdése: „Miért jött Kanadába?” Erre csak nagyképű válasz illik: „Tudja, a magunkfajta abban a hitben mozog a világban, hogy valami fontosat cselekszik. Éppen a művészet nemzetközi nyelve által segítheti a népek közötti közeledés ügyét; azt hittem, hogy kiállítási anyagom bemutatásával magam is ezt szolgálom.”

A válasz után barátságosan mosolyog saját kérdésén, amit, mint mondja, utólag inkább ügyetlennek, mint beugratónak tart. Vele esett meg szóelírás folytán egyik komolyabb félreértésünk. Arról beszéltem, hogy a magyar népi képírásokon a szerelmesek virágot „beszélnek ki a szájukból”; akik pedig gyűlölik egymást, azok kígyót, békát ömlesztenek egymásra. Közeli a két angol szó: a gyűlölet (hate) és a hév (heate). Talán az olvasószerkesztő vagy a korrektor, de lehet, hogy a fordító, vagy maga a riporter tévedett, s így a gyűlöletből „szexuális hevület” lett, és a cikkben a kígyók, s békák a szeretkezés szimbólumaként röppentek a „szerelemben vergődő szerelmesek testére.” Kisebb hibák televízió- és rádiószerepléseim alkalmából is megestek. A vágás itt — a munkatempó és az esetlegesség bájának becsülése okán— nagyon ritka. így, amikor tolmácsom a kacifántos művészeti szaknyelv fordítása közben az áttétel mikéntjéről kérdezett, arra kértem, hogy: „mondjon valami hasonlót”; az adásban ez is változatlan maradt.

Olykor az üzleti reklám fontossága is produkál furcsaságokat. Filmem közepén há46