Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 5-6. szám - Kutasi Gyula: Eljegyzés (novella)

— Erősnek kell lenned —vette föl ismét a fonalat. — Nem szabad, hogy legyűrjenek!

Megstoppolt gondolatok, állapítottam meg.

— Úristen, hagyd abba! — kértem. — Sikítok, ha megint a küzdéssel, meg efféle marhaságokkal jösz. Senki nem akar leteperni.

Fáztam. A fenébe, pedig nem is volt hideg. Gyérül világított lombtalan parkban leve- gőztünk. Egy-két kutyást leszámítva egyedül voltunk. Az állatok élvezték a szabadságukat, gazdáik talpa alatt csikorgott a kavics.

— Na, most mi van? — kérdezte.

— Semmi.

— De igen — erősködött. — Látom, hogy berángtál.

— Nem! Csak időnként úgy érzem, hogy megrohadok a dumádtól.

Hosszan hallgattunk. Egy agyontetovált pad támláján ücsörögtünk, mint a verebek... Egy frászt, nem is ezt gondoltam. Mint a varjak, igen, két búsképű varjú. Üresen károgtunk az estébe.

Rágyújtottam a heverőn. Rápillantottam az órámra, de az állt. Lefekvéskor elfelejtettem fölhúzni. Ahhoz, hogy megtudjam mennyi az idő, ki kellett volna menni a konyhába. Semmi kedvet nem éreztem, hogy magam előtt lássam apuék várakozástól meggyötört arcát. Inkább maradtam.

Úgy tűnt, hogy Balázs egyre inkább elveszti a türelmét.

— Mi a terved, itt akarsz lebarnulni? — mutatott körbe a parkon. — Úgy látom rátértünk a sportos életre — mélyeket szippantott a levegőből.

— Rá! — mondtam. Hirtelen elfogott a remegés, fázni kezdtem. Összébb húztam magamon a kabátomat. Bár ami a sportot illeti, gondoltam, elég régóta űzzük.

Balázs a lényegre tért:

— Kilencig mienk a lakás — magyarázta úgy, mint akinek mozijegye van. Tudtam, hogy ez a baja. — Mi meg itt szobrozunk a hidegben — nem ment a fejébe, hogy mi ütött belém. Rámfagy a gatya — dörzsölte össze a tenyerét.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet: — Unom az egészet — mondtam. — Az állandó rohanást, a bujkálást, mindent — elhallgattam.

Balázs töprengőn rámmeredt, aztán rágyújtott. Elfelejtett megkínálni. — Mindenki un valamit, vagy valakit, és ez a jó — mondta elfordulva. — Ebből születhetnek és vetélnek el kapcsolatok. — Micsoda baromság, gondoltam. Olyan volt az arca a gallyak árnyékától, mintha ledarálták volna. — Röviden — folytatta —, ezért tudunk lelkesedni és letörni, gyűlölni vagy szeretni —fejezte be.

Ez fájt. Fölszisszentem, mintha tűpárnába nyúltam volna.

— Milyen okostojás vagy te! Mindenre tudsz valamit mondani.

Balázs nem válaszolt. Talán megsértődött.

Micsoda egy unalmas alak. Csupa lerágott dologgal áll elő és még elvárja, hogy az ember lelkesedjen értük.

Egy kutyást figyeltünk a közelünkben. Eldobta a korbácsot, de a kutya nem akart érte menni. Megmakacsolta magát. Az öregnek magának kellett utána baktatnia. Aztán ráhúzott vele a kutyára. Elfordítottam a fejem.

Elnyomtam a csikket a hamutartóban. Mindegy mi fog történni. Kiakadtam, egy büdös gondolatom sincs. Üresen pörögnek a kerekeim.

— Olyan furcsa vagy — rázott meg a vállamnál fogva Balázs. — Történt veled valami?

— Semmi.

Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan azt eltervezték, mindjárt azzal kezdik: „olyan furcsa vagy”. Ettől a falra tudnék mászni. Az okot bennünk, vagy valami ismeretlen helyen keresik. Ha keresik.

39