Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Magyar őstörténeti tanulmányok - Bárth János: Két néprajzi újdonság (Tálasi István: Kiskunság, Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág)
tábora tanulmányozhatta rendszeresen a Kiskunság népességtörténeti és néprajzi kérdéseit. A vissza-visszatérő Magyar etnikai csoportok című nevezetes egyetemi kollégiumaiban mindig központi helyet foglalt el a Kiskunság ismertetése. A Kiskunság című könyv a Gondolat Kiadó ..Magyar Néprajz” sorozatában jelent meg. Miként közismert, a sorozat csaknem húsz évvel ezelőtt, 1959-ben indult és most tart a tizedik kötetnél. Ritkán szaporodik, pedig jelentős közönségigényt elégít ki. A kötetek feladata az, hogy egy-egy magyar néprajzi csoportot vagy tájat olvasmányosan, ismeretterjesztő módon bemutassanak. Eddig a Bakonyról, Balatonmellékről, az Ormánságról, Őrségről, a Tolna megyei Sárközről, a Nyírségről, Hajdúságról, Debrecenről és a szegedi népről jelent meg egy-egy kötet. Ismeretterjesztő céljukat különbözőképpen valósították meg, néprajzi értékük is változó. Tálasi István műve, amellett, hogy igazi tudománynépszerűsítő munka és olvasmány-élményt nyújtó írás, tudományos összefoglalás is, amely új összefüggésekre mutat rá, és több helyen megjelöli a további kutatási feladatokat, mintegy programot adva a jövő kutatónemzedékeinek. A Kiskunság sokat foglalkoztatta a korább' idők kutatóit, ezért e területnek az átlagosnál nagyobb történeti és néprajzi irodalma van. A művek tematikus eloszlása azonban nagyon egyenetlen. Pl. rengeteget írtak a kun etnogenezis, a korai kun történelem kérdéseiről, de kevésbé ismert a kiskun puszták legújabbkori bené- pesedésének folyamata. A népi állattartásról több, ma már klasszikusnak mondható néprajzi könyv tudósít, ugyanakkor a homoki és a szikes földművelés néprajzi kérdéseit alig érinti néhány munka. A magyar tanyatörténet egyik klasszikus tanulmánya Kiskunhalas régi tanyáinak fejlődéséről szól, de egy alapos írás sem elemzi a legújabbkori farmtanyák és szórványtanyák kialakulásának, valamint az új tanyaközségek kialakulásának folyamatát. Néha tehát fölöttébb bő forrásanyagból válogathatott a szerző, máskor viszont elszórt adatokra, vagy a saját régi gyűjtéseire volt utalva az összegezés elkészítésekor. A kötet egyharmada a Kiskunság történetének, művelődéstörténetének kérdéseivel, másik kétharmada pedig a táj néprajzával foglalkozik. A két rész azonban nehezen különíthető el egymástól. A történeti fejezetet is átjárja a néprajzi szemlélet, a néprajzi jelenségek előképeinek múltbéli nyomozása, ugyanakkor a néprajzi fejezetek sem puszta tényleírások, hanem mesteri fejlődésrajzok, amelyekben a történeti források tudósításai és a népi emlékezet adatsorai magas színvonalon ötvöződnek. A történeti részben különösen fontos a Kiskunságba irányuló XVII—XVIII. századi migráció elemzése, a népességi felülrétegződések folyamatának és hullámainak bemutatása, valamint a nevezetes 1699. évi Pentz-féle összeírás adatainak újszerű, kartográ iái ábrázolása. A néprajzi rész nagyvonalakban kiterjed a népélet egészének ábrázolására. Nyolc fejezetbe csoportosítva olvashatunk a kiskun társadalom rétegződéséről, életéről, családi szokásairól; a jövedelemszerzési, megélhetési módokról: a gyűjtögetésről, állattartásról, földművelésről; a kiskunok táplálkozási szokásairól, viseletéről; a népi építészetről és lakáskultúráról, valamint a nyelvjárási sajátosságokról, a néphitről és az ünnepi szokásokról. Az olvasó nagyközönség számára bizonyára sok újat és hasznosat mondanak azok a részletek, ahol a szálláskertekről, a piócaszedésről, a darázskő bányászásáról és fel- használásáról, valamint a homoki ember két híres és különleges eszközéről: a hegyhúzóról és a fogashengerről van szó. Nagy értéke a kötetnek, és olvasmányélménynek is maradandó a Társadalom c. fejezet első része, ahol a kiskunsági helységek egymásról és környezetükről alkotott véleményeit összegzi a szerző. Újszerű és kevés magyar kutatási előzménnyel dicsekedhet a református ember vallásos világképének szép és ötletes bemutatása az utolsó fejezetben. A kötetet számos rajz és térkép, valamint 45 jól válogatott kiskunsági néprajzi fénykép teszi gazdagabbá. (Gondolat, 1977) Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág Nehéz lenne egyértelműen meghatározni Szűcs Sándor legújabb könyvének műfaját, jellegét, tematikáját. Néprajz, irodalom, történelem egyszerre. Nevezhetnénk talán „irodalmi néprajznak”, érzékeltetve, hogy ahhoz a vonulathoz tartozik, amelyet a köztudatban Györffy István híres Nagykunsági krónikája fémjelez és amelyet az elmúlt félévszázadban többen gazdagítottak, így az irodalom—szociográfia—néprajz határ- területein szántogató Kiss Lajos, a nemrég elhunyt benedekfalvi Luby Margit, és a Kiskunság régmúltját búvárló halasi Nagy Czirok László. Az ilyenfajta írások mai nagymestere mindenképpen Szűcs Sándor, a hetvennégy éves „bajomi remete”, a karcagi múzeum nyugalmazott igazgatója, aki ma is abban a nádfödeles biharnagy- bajomi házban lakik, amelyben megszületett és ahol ősei éltek több nemzedéken át. Kötődése a régi házhoz, szülőföldjéhez, a sárréti tájhoz fogalommá vált a magyar néprajzban. Sok-sok tudományos cikket, rangos tanulmányt írt erről a vidékről. Ezek fontos és nélkülözhetetlen építőkövei lettek a magyar népismeretnek. Legismertebbekké, legnagyobb hatásúakká azonban azok a művei váltak, amelyekben mesélt, jobban mondva írásban tovább adta egykori népi adatközlőinek évtizedeken át hallgatott, kérdezett és lejegyzett mondáit, elbeszéléseit. Azokról a művekről van szó, amelyek az előbb említett „irodalmi néprajz” vonulatába illeszkednek, mint a Régi Sárrét világa, (1942), Ludas Matyi cimborái 94
