Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 4. szám - DOKUMENTUM - Tamási Áron amerikai levelei (Közreadja: Molnár Jenő)

egy amerikai „Tordán”, amelyiken még Magyarosi Zoltik sincsenek, sem egyéb tor- dai nevezetességek. Ha valamikor hazamegyek, úgyis fenyőerdő között szeretnék lakni legalább nyáron, de télen még érdekesebb lenne. Valami megint fog akadni New Yorkban is, úgyis belejöttem a tekergésbe s az nekem való, mert kevesebbet kell dolgozni. A munkát rettentő módon útálom. Már az efféle munkát, amiket mi végzünk. — Itt nem lehet nagyon beszélni előhaladásról, mert nem otthon vagyunk. Tudniillik, hacsak sok részvényt nem szerzel egy bankban s évekig nem szolgálsz ott, vagy magad nem alapítasz egyet, akkor bajosan haladsz. Itt megmondom Neked, hogy ezek az amerikaiak, akik valódiaknak tartják magukat, az európait mindig lenézik s csak ott használják, ahol pótolni nem lehet, hogy belőlük hasznot húzhatnak. Ellenszenvüket alkalomadtán ki is mutatják, de titokban mindegyik lenéz. Ez nem a magyarnak szól, hanem az európainak. Még ha akarok valami megkülönböztetést tenni, akkor a franciákat vehetném némileg kivételnek, mert azok igen sokkal tartoznak ide, s különben is főszövetséges. — Hát ilyenformán mi jóindulatot várjon tőlük az ember? Idegek kellenek ahhoz, hogy jól tűrhesse a látszatot is, mert nem érdemes emiatt egy pillanatig sem töprengeni s nem is gazdaságos. Csak fizessenek, s mi csak pénzt szerezhessünk s-hazamehessünk. A sok ostoba amerikai aztán üljön reggeltől napestig az összeadó gép mellett, mert élni szépen s jól csak otthon lehet. Márpedig egyik fontos szándékom ez is.

A butaság mellett még részegesek is ezek. Az igazgatómnál mindig van szeszes ital.

Az angol nyelvről rövidesen azt írhatom, velem való vonatkozásban, hogy annyira még nem vagyok, hogy irodalmi nyelvet érthessek nehézségek nélkül, mert kedves nagybátyám házánál keveset tanultam. S különben is óriási baj az, hogy mindenem inkább van, mint csöggedetlen akaraterőm. A New York Times-ot járatom s olvasom. New Yorkban megnéztem a Molnár Ferenc ,,Hattyú”-ját s a Max Reinhardt híres „The Miracle”-jét. Ilyent életemben igaz, hogy nem is láttam, de még Zolti sem a tordai műkedvelőktől. Bankügyekben már értekezem s kereskedelmi leveleimet azt hiszem, elég jól megcsinálom. — Különben hivatalomban annyira nincs még dolgom, hogy némelykor már kínos, mert hiába töröm azon a fejemet, hogy mit is tudnék dolgozni. Dologidőm félkilenctől félhatig van s délben egy órám ebédelni. Lakásom s kosztomra valami 70—80 dollárt kell havonta kiadnom, ami jelentékeny fájdalmat okoz. Otthon ezt a pénzt még ketten sem tudnók ellakni s megenni, hacsak szép szeretőt nem tartanánk.

Erzsiké kétségbeesett levelet írt, hogy olyan híreket hallott, hogy nem fogják kiengedni. Sokat is ijesztgetik szegényt s ő mindenkinek a szavára begyúl. Pedig most már ez volna első vágyam, mert szeretnék csakugyan nekilátni a tervemnek, hogy nyolc esztendő elég legyen itt.

Hát Antira ne haragudjál, mert idők óta nem kapott levelet Tőled, tehát valahogy leveleztek, de egyikamásét nem kapjátok meg. Az én leveleim pedig mind elmennek s még eddig egy is el nem veszett.

A Napkelet kritikáját kivonatban a Pásztortűzből ismerem. Nem lepődtem meg rajta, sőt nagyon jólesett. Minket, székelyekül még Erdélyben is nyakon fognak, hát akkor mit várhatok egy Hartmann nevű pesti kritikustól? Annál jobbat bizonyára nem, mint amit meg is adott. Azért nem haragszom senkire, ha nem érti meg az írásomat, ez nekem nem is főcélom, sőt egyáltalában nem célom, mert magyarul írok s tán még jobban magyarul, mint Hartmann úr és még sokan, de hát az ilyen erős magyarság már valahogy van, de erősen székelyízű s mihelyt az, baj van s volt is mindig a székely vonatkozású dolgokkal. Művészi céljaimat, a nyelv dús színét s a székely jelleget gondolatban, észjárásban s tempóban nem áldozom fel semmiféle lagymatag irodalmi hitvallók kedvéért, kiknek bűn az, ha egy mondatomat két79