Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - MŰHELY - Kovács Vilmos: Uráli népek és a honfoglaló konglomerátum
a nemzetség mitikus őse, feje és bírája” etimonnal, -pán utótagja pedig az óiráni, óperzsa pana, méd pan, párthus, szászánida pan, ban „védő, védelmező, őrző; vezető” méltósággal (vő. óperzsa kara-pana „a kara: a pogány törzs vezére”, méd hsatra- pan „tartományúr, satrapa”, szászánida marz-pan, marz-ban „határőrparancsnok; végvidéki tartományúr”; a vis etimont más összetételben 1.: vis-pati, vis-pad „a vis ura”; azonos ős szavunkkal és számos vis, vész elemet tartalmazó helynevünkkel). Egy negyedik hvarezmi eredetű méltóságunk a Sarchas „a kóbor népséget összegyűjtő, s azt a király birtokain letelepítő bíró”, amelyet a keleti orientációjáról ismert I. András törvényesített és I. László foglaltatott dekrétumába. E méltóságunk Sar- előtagja azonos az óiráni hsadra „hatalom; birtok; ország; tartomány” párthus, szászánida sahr „ua.” folytatójával, -chas utólagja pedig az óiráni kas-, szkíta-szarmata, őszét kas- „néz; figyel” szóval, vagyis Sarchas méltóságunk jelentése „országfigyelő” (vö. őszét käron-gäs „mezőőr; kerülő”, qäd-gäs „erdőőr”; a kas- alapszó szkítaszarmata, alán szeménynévi Kasak-os, Kasay-os, őszét käs-äg „néző, figyelő, őrző” származéka azonos hetedik törzsünk görög feljegyzésű Kasé nevével, ill. ennek helynevekben megőrzött Kezyeg-, Keseih, Kesceh, Kesceu, Kesző, Keszi előzményeivel; a honfoglalás katonai akciójára hadrend szerint szervezett törzsek közül ez az utolsó, amely a hátvéd szerepét, a leszakadás megakadályozásának ügyeletét, majd a megszállt területek felügyeletét látta el, amint azt a régi Kezyehgaz, Váraskeszi stb. nevű őrhelyek is mutatják). 4. A KONGLOMERÁTUM KAVAR CSOPORTJA Konsztantinosz császár írja 950 táján, hogy a kangar-besenyők háborúba keveredtek a kazárokkal, de vereséget szenvedtek, mire nyugatra vonultak és Levédiából Etelközbe szorították ki a turkokat-magyarokat, akiktől ekkor elszakadt és Perzsia határvidékére költözött a magyarok régi nevén szavartoi-aszfaloi-nak nevezett néprész. Ugyanott beszéli el a császár, hogy a kazárok nemzetségéből való úgynevezett kavarok pártot ütöttek a kormányzat ellen, de a belháborúban legyőzettek, miután három törzsük a magyarokhoz menekült, elkeveredett velük, megtanította őket a kazárok nyelvére, s ő is megtanulta a magyarok elütő nyelvjárását, mivel pedig a kavarok a háborúban a legerősebbeknek és legbátrabbaknak bizonyultak, őket állították a törzsek élére. A két összefüggő eseményről szóló tudósításnak hatalmas irodalma van, amely azonban nem hozott megnyugtató eredményeket. A tudósítás hitelességében senki sem kételkedik, a császár informátorai ugyanis az udvarában járt magyar főemberek voltak, s tegyük hozzá: örmény származása révén örmény környezete, amely igen tájékozott volt a kaukázusi és perzsa ügyekben. Kételyek csak a besenyő—magyar összecsapás 889. évi időpontja körül merültek fel, mivel (s ez igen fontos!) más források szerint a perzsa határvidékre szakadt magyar néprész — s ezt a magyar történetírás is így tárgyalja — már 854 táján a Kur folyó vidékén hadakozott. Nos, van a császári tudósításnak egy olyan fontos mozzanata, amelyre a kutatás nem figyelt fel. Merő képtelenség ugyanis, hogy magyar szájból hangzott volna el az az állítás, miszerint a kavarokat azért állították a törzsek élére, mert bátrabbak és vité- zebbek voltak a magyaroknál. Márpedig a császár ezt senki mástól nem hallhatta, csakis az udvarában járt Tormástól, Árpád dédunokájától, és Bulcsútól, „Turkia harmadik fejedelmétől és kardiájától”. Ebből pedig logikusan következik, hogy az Árpád-házi fejedelmek vagy eredendően kavarok voltak, amint azt más okokból Györffy György is felteszi, vagy erősen elkavarosodtak. Indokoltak azok az ellenvetések, hogy az említett magyar néprész nem a besenyő — 63
