Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - SZEMLE - Laczkó András: Két könyv az Alföld műhelyéből (Juhász Béla és Fülöp László tanulmányairól)
lom és valóságszerzőjét főként az epika kiemelkedő teljesítményei foglalkoztatják,annak földerítése, hogy az írók egy-egy új konfliktus ábrázolásánál milyen regénystruktúrát,szerkezeti kompo- zíciótteremtenek. írásainaktöbbségében a szelekció dominál, az adatok és tények sokaságából leginkább azokra irányítja az olvasó tekintetét, amelyek valamiképpen újszerű összefüggéseket villantanak fel, kialakult képeken módosítanak. Ennek megfelelően tárja fel Illyés Gyula költői műhelyének legjellemzőbb sajátosságait az Abbahagyott versek ürügyén, a poétái erőgyűjtés fokozatait és a tökéletes vers felé törekvés átmeneti— megállóit. Egység és hangsúly címmel írt Illyés tanulmányairól, amelyeknek summázataju- hász könyvére is érvényes, megállapítható az, hogy nem a tagadásokon, hanem a pozitív értékek elismertetésén van a hangsúly. A kötet Vonások arcképekhez című fejezete a szerző érdeklődésének tág körébe enged bepillantást. írásai válogatott gyűjtemények vagy egy-egy pálya fordulópontját képező művek alapján készültek. Ebből következik összegző, számvető jellegük. Nem az új, a más, az addigiaktól eltérő egyéniségjegy felkutatására vállalkozott Juhász, hanem a megtett út felmérésére, illetve a fontos alkotások magyarázatára. Maga figyelmeztet Fekete Gyula utóbbi regényeiről szólva, nem mond újat annak leírásával, hogy ő az egyik legszenvedélyesebb közéleti érdeklődésű írónk. Galgóczi Erzsébet két könyvét vizsgálva ahhoz az adekvát tanulsághoz jut el, hogy az írónő mennyire kötődik a társadalmi folyamatokhoz. Ennekazösszegző-elemzőszándéknaka jegyében írt helyzetjelentést a fiatal írókról 1969-ben. A dátum is utal arra, hogy a cikkben felvetett problémák egy része természetszerűleg megoldódott. Nem is ezért említettem, hanem mert jó példája annak az önkritikus álláspontnak, ami érezhető a könyv egészén, de különösen a Folyóirat „vidéken” című dolgozatban. Az Alföld h úsz évfolyama fölött szemlét tartó tanulmány egészében ott van a hibákból és hiányosságokból következő tanulságok megragadásának szándéka. Ebben a viszonylatban nyilván nem az az érdekes, hogy a szerző a zenekritika vagy a szépprózai rovat kívánnivalóit felsorolja (ez végül is lokális ügy), de a „vidéki” folyóiratok helyzetére, rangjára, súlyára nézve fontos (aláhúzzák irodalomtörténeti tények is), mit tettek a debreceniek, hogy a fenti jelző idézőjelbe kerülhessen. Miként oldották meg az anyagi és tárgyi feltételek stabilitását, milyen szerkesztői elképzelések hívtak életre rovatokat, hogyan kapcsolták vissza az elkerült írókat. A megtett út minden állomásáról, belső szempontok érvényesítésével is, tárgyilagos képet rajzolt Juhász Béla. 2. A líra alakváltozataival foglalkozó tanulmányait Élő költészet címmel fűzte össze Fülöp László. Nehezen megoldható feladatra vállalkozott, amikor célul tűzte ki, hogy a mai magyar költészet helyzetéről átfogó képet, elemző összegzést készít. A feladatot nehezítő tényezők számbavételekor gondolhatunk; a versek mennyiségének robbanásszerű növekedésére, egymásnak ellentmondó költői törekvések párhuzamosságára, hagyomány és újítás napjainkban különösen erős kontroverziájára, majd az élmény és megfor- máltság lazuló kapcsolata és az esztétikai-kritikai megítélés sokszínűsége vonja magára a figyelmet. A munkához biztos keretet és alapot teremtett viszont a harminc évnyi idő organikus egysége, illetve ezen belül az elkülönülő fordulópontokhoz köthető tagolódás. A történelem, pontosabban a mindenkori jelen gondjaira felelő és azok megoldását segítő költői magatartásban látja a szerző a mércét, amihez viszonyítható a líra. A nagyívű kötetnyitó dolgozat — Költészet és történelem — már a címével arra utal, hogy ebben a viszonylatban szembetűnőek az élő költészet legkarakterisztikusabb vonásai. Ezek közül külön hangsúlyt kapott a sokszólamúság, ami szemléletesen jelentkezik a poézis tárgykörének szakadatlan tágulásában és a nemzedéki sereglés gyorsaságában. Ebből következett a feldolgozás kettőssége, az eredmények lehető legteljesebb számbavétele és ezen belül a kiemelkedő lírikus egyéniségek szerepének tisztázása. Ma már aligha lehet kétség afelől, hogy Illyés, Weöres, Benjámin, Simon István, Nagy László, Juhász Ferenc és mások versei és kötetei mekkora fontosságú elemei a választott időperiódusnak. Fülöp László feléjük irányuló alaposabb figyelmének bizonysága a könyv nagyobbik részét kitevő tizenegy tanulmány, esszé, összekapcsolt recenzió-sorozat. Az élő költészet helyzetfelmérő vizsgálatában többféle, olykor rejtett buktató, az elemzést mellékvágányra terelő szempont merülhet fel. Líráról lévén szó, szinte kínálja magát az ítéletek végletessége, a túlzásig fokozott dicséret vagy éppen az elmarasztalás. Ha az utóbbit a tárgy megválasztásával ki is kerülte a szerző, a felülértékelés lehetősége egy-két helyen (pl. Juhász Ferenc köteteiről szólva) megmaradt. Fülöp László — hangsúlyozni szükséges — nem végérvényesen ítélkezni, vitákat megoldani akar, hanem a műveket mérlegelni. Hozzáállása, mélységre és terjedelemre tiszteletet kívánó anyagismerete, esztétikai iskolázottsága, kiérlelt előadásmódja eleve biztosíték arra nézvést, hogy konklúziói helytállók. Tanulmányainak mindegyikében vonakodott fellebbezhetetlen következtetésektől, ám ezzel ismétlődően hagyott némi bizonytalanságot („talán”, „ha” gyakori szavak munkája indoklásában). Mégis — bár látszólag paradoxon — ezt tartom a szerző legrokonszenvesebb vonásának, hogy szándékait a legtisztább eszközökkel igyekezett valóra váltani, fenntartva annak az eshetőségét, hogy nézetein, gondolat- menetén más szempontú megközelítés változtathasson. 94
