Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)

szeretünk dolgozni! Csak a szánkat járatjuk. Elkezdtük a munkát, be is fejezzük! Úgy adjuk át, hogy semmi kifogásuk nem lehet. Most már nem lehet meghátrálni!

— Én hátrálok meg? — nézett az építésvezetőre Kalenda. — Nem lopom én a napot másutt sem! Ott is dolgozni akarok. És a többiek is. Nem akarok én más lenni, csak munkás! Semmi ... Csak ennyi . .. Munkás ... Miért baj az, ha valaki csak munkás akar lenni? Miért baj?

Az építésvezető nem válaszolt. A telep bejáratánál kerékpárosok fordultak be. A helybeliek jöttek vissza, otthon ebédeltek, mint az öreg Turóci.

— Na . . . Velük fejezzem be a szakipari munkákat? Képtelenség. Hazamentek rántott hústenni, utána meg megetették a disznókat, a bikákat. Nézd meg őket, negyven, ötven éves emberek és már használhatatlanok ... — az építésvezető legyintett.

Az ebédről érkezettek kettesével, hármasával indultak el a kerékpárjaiktól. Némelyiknek gumicsizma lötyögött a lábán, egy idősebb, kissé hajlott parasztember surcot kötött maga elé, úgy lépkedett a gépcsarnok felé.

— Csak arra jók, hogy el hordják a sittet — legyintett az építésvezető, miközben a menetet bámulta.

— Rendes gazdálkodó emberek voltak azok — szólalt meg bátortalanul az öreg csicskás. — Utána a téeszben küszködtek. Most meg már ott se kellenek. Ott is csak gyalogmunka van, ezt meg ki szereti? Ezeknek, mindnek, saját lova volt. Tessék csak elképzelni, mekkorát változott a világ! — az öreg csicskás a bakancsa orrát nézte.

Az építésvezető Turócira bámult. Aztán újra a telep udvarán lépegetők arcát kereste. Nagyon messze, a város másik végén harangozni kezdtek.

— Na igen. Igen — mondta az építésvezető.

Kalenda pedig, anélkül, hogy valakinek is szólt volna, elindult a telep bejáratához. A két kékköpenyes férfi már ott várakozott.

— Mi társadalmi munkában vagyunk itt — kezdte az egyik kékköpenyes. — Iderendeltek vasárnapra. Mi . . . egyszóval szeretnénk holnap is itt lenni.

— Miért? Hol dolgoznak maguk? — kérdezte Kalenda.

— Hát a könyvesboltban, meg a földmérőknél ... — válaszolt a kékköpenyes.

Kalenda először vastag lécből keretet csinált a dekorációs kapunak, majd sima, lakkozott deszkáért indult. Emlékezett rá, hogy a lépcső korlátot ilyen deszkából állították fel az irodaházban.

— Kellene valami tető is. Ha felragasztjuk majd a betűket, meg a díszítéseket, az eső így lemossa ... — szaladt utána az a kékköpenyes, amelyik már az előbb is beszélt vele.

— Jól van, majd kitalálunk valamit — válaszolt Kalenda.

Az irodaházban, a bejárat előtti széles teremben emberek ácsorogtak. A félkörben toporgók előtt a csoportvezető, Dönci és a megbízott igazgató állt. A sor szélén az építésvezető járkált elgondolkozva. A megbízott igazgató beszélt, Kalenda éppen az utolsó mondatokat hallotta.

— . . . ezért nem csinálunk semmit. Dehát nem mehetünk el szó nélkül az ilyen jelenségek mellett, elvtársak. A szóbeli figyelmeztetés, azt hisszük, megteszi a hatását. A társadalmi tulajdon védelme mindnyájunk kötelessége. Selejt ajtókról és ablakokról van szó, ezt mondta az építésvezető elvtárs is, ezt már nem tudták volna az építkezésen használni. Dehát akkor is; mindennek megvan a törvényes kerete, útja .. . Önkényesen eljárni? Ilyen alapon, akár az irodaházat is, meg a gépcsarnokot is elhordhatnák. Nos, felejtsük el! Kezdjünk dolgozni.

Kalenda társait figyelte. A fiú keresztbefonta mellén a kezét, cinikusan bámult, Bertalan István és az öreg csicskás lehajtott fejjel hallgatták az igazgatót.

— Minek volt erre szükség? — kérdezte a megbízott igazgatót Kalenda.

27