Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Szemes Piroska: A népi prevenciótól a családtervezésig

Amíg lányok voltak, vagy nem szültek még gyereket, megtapasztalták a családon kívüli közösség tevékenységre serkentő, termékenyítő hatását, a fontosságtudat felelősségre kötelező súlyát, az ismeretgyarapítás kitárult lehetőségeit, az érte járó társadalmi elismerést. Mindaz, ami ma oly természetes, kivetítve a három évtizeddel ezelőtti viszonyokat, egy hajdani nincstelen, napszámos, szegényparasztlány önéletrajzi vallomásából megrázó erővel ragyog ki. Többnyire néhány évre terjed csak ki — a lányság, a fiatalasszonyság esztendeire — mert utána megkezdődött a küzdelem a megkóstolt önállósodás, a felemelkedés lehetősége és a hagyományos asszonyi szerepkör összeegyeztetése között.

íme egy részlet az egyik pályamunkából:

,,... Falusi MNDSZ-titkár lettem, és az voltam, amíg nem született meg az első gyerekem. Terhességem utolsó hónapja küszöbén behívót kaptam egy háromhetes iskolára. Úgy gondoltam, ha ott ér a szülés, legalább kórházban hozom világra a kicsit, de a tanulásról addig sem mondok le. ..

... 1951-ben már két gyermekem volt, amikor téesz-szervező iskolára vittek. Mi már akkor megalakítottuk a szövetkezetét, de nagyon szegény volt a gazdaság, nehezen éltünk, s pénzünk csak akkor volt, ha valamit el tudtunk adni. Mindketten sok társadalmi munkát végeztünk, szívesen, de kellett volna valami biztos jövedelem, ezért kértük, legalább egyikünknek juttassanak állást. A férjem, aki elnök lett, nem mehetett más állásba, így csak én jöhettem szóba. Végre felvettek a földmú'vesszövet- kezetheztejbegyűjtőnek. Igaz, kevés volt a pénz, de legalább biztos és csak reggel, meg este foglalt le a munkám, így el tudtam látni a gyerekeket és a társadalmi munkámat is.

Mindig úgy éreztem, hogy keveset tudok, és még éjszaka is fölkeltem, tanultam. Volt úgy, hogy a férjem azt hitte: nem is feküdtem le. Akkor könnyebbültünk meg anyagilag, amikor a férjemet iskolára vitték. Ez azért volt jó, mert onnét fizetést is kapott. Elterveztük, hogy befejezzük az általános iskolát, mert csak hat elemink volt. Be is iratkoztunk, de már nem tudtunk együtt tanulni, mert férjemet elvitték kiskörzeti ellenőri iskolára. Egyedül birkóztam meg, de sikerült. Úgy volt, hogy engem is tovább küldenek SZÖVOSZ-iskolára, de sajnos, nem sikerült. Teherbe estem. Tudtam, ha megtartom, akkor nem tudok továbbtanulni, de egyébként sem akartunk több gyereket. Féltettem az állásomat is, hátha nem fogadnak vissza. Azt is tudtam, hogy három gyerek már sok lenne édesanyámnak. Akkor terveztük, hogy átépítjük a házunkat, ami nagyon öreg, zsúptetős, földes volt. Bútorunk is szedett-vedett, szegényes, megérett rá, hogy kicseréljük.

Nem akartam több gyereket, de szégyelltem volna megkérdezni, mit csináljak. Nem is tudtam, kihez kellene fordulni. Míg MNDSZ-titkár voltam, sokszor beszélgettem egy asszonnyal a járásnál, gondoltam, talán tud majd valami megoldást ajánlani. Mire azonban odaértem, elpárolgott a bátorságom. Kinéztem magamnak egy orvosi névtáblát az utcán, felmentem és megkérdeztem: adna-e valamilyen injekciót. Vállalkozott rá, de megmondta, hogy nem biztos, és bármi lesz, ő engem nem ismer, nem akar miattam bajba kerülni. Vártam a hatást, de hiába, pedig magam is igyekeztem fölöslegesen is emelgetni atejeskannát. Voltam én még bábánál is, nagyon sajnált, de azt mondta, ilyen időkben ő nem teszi kockára a diplomáját, hogy börtönbe jusson.

Lehet, hogy a sok emelgetés miatt történt, de egy reggel nem tudtam munkába menni, mentők vittek kórházba. Majdnem egy hónapig kellett bent feküdnöm, s közben lekéstem az iskoláról, amit ma is fájlalok.”

A háború utáni fiatal parasztasszonyoknak csak egy kis csoportja került mindjárt közvetlenül kapcsolatba a nagy társadalmi átalakulással. A többség kívüle élt, bizalmatlanul figyelte közéleti aktivitásukat, és minden olyan megnyilvánulásukat gyanakvással fogadta, amellyel eltértek a falu korábbi rendjétől. A születéskorlátozás tekin62