Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Szemes Piroska: A népi prevenciótól a családtervezésig

gyereke, az nem számított teljes értékűnek az asszonyok között, de akinek egy-kettőnél több nem született, arra már tisztelettel tekintettek, s maga is rátartibb volt a többinél.

Azok a kis dunántúli községek, amelyekben gyerekkorom néhány esztendejét megéltem, nem voltak ugyan egykések, de már két-három gyerek után nem isten áldásaként fogadták a továbbiakat. Jómagam például elképesztően soknak tartottam, hogy apámék tizenketten voltak testvérek. Közülük már csak egynek lett nagy családja, ott nyolc gyerek él. Mi, a háromgyerekes család már népesnek számítottunk a kettőcs- ke, egyke és egyse nagynénik-nagybácsik között.

Talán ez a faluról hozott szemlélet is megakadályozott abban, hogy az ormánsági egykézés társadalmi drámájával érzelmileg teljesen azonosuljak. Nem a dokumentált valóság, a tények ráztak meg, hanem az egyén irodalomba foglalt drámája: a magzatelhajtásba belepusztuló, vagy az örök meddővé vált asszony, és az egykét is elveszítő, temetetlen-holt öregek.

1952-ben riportúton voltam Ormánságban. Nem jártam végig a három tucat falut, erre a hetilap akkori körülmények között nem nyújtott volna alkalmat. Vajszlón, Kákicson és Sellyén jártam.

Ma már nehezen tudnám megmondani, hogy Kodolányi-élményeim mellett mennyi szerepe volt ebben az akkor érvénybe lépett szigorú abortusztilalomnak, az ellene vétők felett hozott súlyos ítéleteknek, a gyerekáldástól szabadulok gyakori tragédiájának, s a hivatalos, az újságíróra kötelező népességpolitikai igény propagálásának.

Falut járó újságíróként nagyon hamar tudomásul kellett vennem, hogy olyan kérdésekben is választ várnak tőlem, amelyekben magam is tanácsra szorulnék, vagy legalábbis megfontoltságra, több tényismeretre, kevesebb lelkesedésre. Nálam jóval idősebb, szemérmességükön átlépő parasztasszonyok is zavarbaejtő reménykedéssel adták ki legbensőbb titkaikat, amelyek között a „rontás”, a babonahit még nem volt kuriózum, de a további terhességtől való félelem kinyilvánítása sem.

Ebben az időben már erőteljesen folyt a nők munkábaállításának propagandája. Parasztasszonyok, lányok tömegei igyekeztek oda, ahol állandó keresetre tehettek szert. Sokan a közélet különféle posztjaira kerülve birkóztak a társadalmi és a családi terhekkel. Óvoda, bölcsőde még elenyészően kevés volt, és ha nagyobbacska gyerekeik mellett belefért az éjszakába a házimunka, egy harmadik jövevény már felboríthatta az egyensúlyt. Reményeik, vágyaik beteljesülését hiúsíthatta meg. A begyűjtési terhek súlya alatt a gazdálkodó parasztok önellátása sem volt biztonságos és biztató ahhoz, hogy több gyerek szülessen, és ne kevesebb. A megindult, szinte elemi erejű születéskorlátozási folyamatot csak drákói intézkedéssel lehetett valamelyest visszaszorítani.

Az ormánsági dráma ekkorra már sokat veszített erejéből, hiszen országossá vált a kis családról kialakult ideál valóra váltásának vágya. Ha nem is egyke, de lehetőleg kettőnél nem több gyerek.

,,. . . süt a nap Ormánság felett s a langyos szelek évről-évre több ingecskét szárítanak a kis házak udvarán” — írtam 1952-ben, s ez igaz is volt. A harmincas évek adataihoz viszonyítva például Sellyén lényegesen javult a születési arányszám, majdnem megduplázódott. Csakhogy ezzel a többlettel nem tősgyökeres sellyei, hanem betelepült családok gyarapították a falut. Mégis, a riportban szereplő egyetlen népes család sellyei „renegát” volt, apa és anya is egyetlen gyereke a szülőknek.

Riporton kívül kerestem, kutattam, hátha ráakadok valakire, aki beszél az egykézés titkáról, a hogyanról, s a miértről. Nem azért, mert nem ismertem volna akár az irodalomból is, de hallani s vallatni szerettem volna azt, aki megélte, megszenvedte.

58