Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - Pavlovits Miklós: „Aigisztosz” (Elektra-variáció)
PÜLADÉSZ: Igyekszem becsületes barátod maradni, ezért nem dönthetek helyetted. Ne is kívánd! A pokolba is elmegyek veled, ha nem kínálkozik jobb szórakozásunk, de nem akadályozhatom meg bármire is szánod el magad. Életünk két különböző, egymással nem helyettesíthető valóság. Te a tiedért felelsz, én az enyémért... Tudod én is felelek az én életemért. . . Úgyhogy most 6. JELENET Oresztész ORESZTÉSZ: (a trónszékben ülve) Milyen szabad is az ember, amíg el nem kötelezte magát. .. Csak most érzem igazán. Még olyan vagyok, mint bármely közönséges halandó. Üldögélek egy karosszékben, s a délután fényein merengek. Miért is jöttem Argoszba?. .. Mert nagykorú lettem és itt ez a szék, amely királlyá tehet. Én akartam!... Én is ... Szükségem van rá?... Igen. A phokhisi lányok ugyan csinosabbak, kevésbé zord arrafelé a környék és fehérebbek a házak, itt pedig minden szürke, nyomasztó. De valami mégis ideköt. És sürget, nem várhatok. Valami hajt: vedd el magadnak, ne ijedj meg, cselekedj, ölj .. . Nem, ezt azért mégsem mondja... Nem. De élhetnék tovább arra várva, hogy eljön az időm? . . . Azt mondja Püladész; döntsék magam. A válasz: nem. Vágyom arra, hogy Aigisztosz jobbján lemenjek a nép elé? . . . Nem! Mire 7. JELENET Oresztész — Aigisztosz AIGISZTOSZ: (lendületesen érkezik meg a tér irányából) Szóval, te vagy Agamemnon fia? Ha ki kellett volna találnom, kettőtök közül azért rád mutattam volna . .. Légy üdvözölve hazádban Oresztész királyfi! ORESZTÉSZ: Megjöttél, Aigisztosz? . . . Rád várok. AIGISZTOSZ; Elrendeztem ügyeimet. Még ma este elutazom. ORESZTÉSZ: Igen? Miért, hová? AIGISZTOSZ: Itthagyom neked az országot. Elmegyek Kisázsiába. Pergamonban van egy kis birtokom, oda vonulok vissza öreg napjaimra. Elég messze van Argosztól és a két ország között még ott hullámzik a tenger is. Ez majdnem olyan, mintha meghaltam volna, ugye? . . . Mindenki elfelejt, és új, békésebb napok köszöntenek az itt maradókra. ORESZTÉSZ: Mivel töltőd majd el az időt? AIGISZTOSZ: Gazdálkodom. Arrafelé jó az éghajlat, szőlő és narancs is terem bőven. Szeretem a békés nyugalmat, nem fogok unatkozni. ORESZTÉSZ: Anyám is veled tart? magadra is hagylak egy kis időre! Ha meg- küzdesz vele, leszek a segéded, de ha a népgyűlésre indultok, akkor is szívesen elkísérlek. Érted, ugye? — Szóval, ha szükséged van rám, csak kiálts!... Itt leszek a téren, meghallom a hangod . . . Addig (jobbra lemegy a lépcsőn) legalább megismerkedem ezzel a furcsa államformával. Lehet, hogy megkedvelem ... vágyom? . . . Győzelemre; hogy üssem a lovaimat, bár mindenkit megelőztem, mégis úgy vágtassak a cél felé, mintha a nyomomba lennének. Győzni akarok Elvenni, megszerezni, megküzdeni és odakiáltani: magam vívtam meg a harcot, győztem, lássátok bosszúálló kardom erejét! . . . Létezik olyan kiontott vér, amely megtisztít? . . . Gyilok, cselekvés, árulás, hitszegés, amely jóra vezet?. .. Biztosan nem, — ezt mondja az értelem. De kell-e az ajándék trónszék?. . . Aigisztosztól nem, nem, nem . .. Ülök itt ebben a karszékben és peregnek az évszázadok. Én vagyok mindig az, aki a mindenkori Aigisz- toszra vár. De még szabad vagyok. Tehetek bármit, kezemben a végzet. Ráérek. Nem igaz, hogy idehallatszik a téren gyülekező nép zsibongása. Semmi, semmi nem igaz... Csak üldögélek magamban és az égen esti felhők gyülekeznek . . . AIGISZTOSZ: Anyád?.. . Nem, nem hiszem. Nem beszéltünk erről, de tudod, erősen különböző a kettőnk természete. Ő alig várja, hogy ismét hírneves királynő legyen. Nem boldogítaná a vidéki eseménytelenség. ORESZTÉSZ: Szóval ő marad, te meg veszed a sátorfádat? AIGISZTOSZ: Miután a trónra segítettelek, mint ahogy ígértem a levelemben. ORESZTÉSZ: Csak egyet nem értek. Miért bábáskodsz felettem? Miért nem lépsz le észrevétlenül, csendben, minden különösebb ceremónia nélkül? AIGISZTOSZ: Látod, ez fel sem merült bennem. Talán azért, mert hajlamos vagyok az érzel- mességre . . . Meg akartalak ismerni és át akarom adni néked ezt az országot és népét, amelyet tizenöt éve szoktatgatok a szabadsághoz. Nem könnyű feladat, de szép. Megvallom, még arra is gondoltam, esetleg barátok is lehetnénk . . . bár ez nyilván képtelenség. Ha csak eltűnnék, azt hihetnék rólam, hogy gyáva vagyok és elfutok. így talán azt bizonyítom, hogy nem vagyok az. 37
