Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: A vidékiség tünetei
ben képtelen sajátos beltenyészet. Ebből következő fontos jellegzetessége a nagyfokú autonomitás: azoknak a kisvárosoknak, ahol dominánssá válik, más, a velük esetleg teljesen hasonló értékrendű kisvárosokkal nincs kapcsolatuk. Elszigetelik önmagukat. Az N-béliek éppoly kevéssé figyelnek a szomszédos M-re, mint az ország túlsó végében található O-ra vagy P-re, vagy Bécsre, vagy Leningrádra. A zárt jelleg további következménye a modell intoleranciája, és ami ennek tulajdonképpen szükségszerű kiegészítő ellentétpárja, félelmetes asszimiláló ereje. Aki létezni akar, annak idomulnia kell. Ha nem akar, kiközösíttetik. „Vagy megszokik, vagy megszökik” — megszökik vagy a szó valóságos értelmében, vagy „belső emigrációba” vonul. Az asszimilációs erő a modell folytonos újratermelődésének garanciája. A zárt, önmagára orientált jelleg és az asszimilációs erő együttesen eredményezik a modell erős konzervativizmusát, statikusságát, változásképtelenségét. Hiányzik az a belső feszültség (Id. kényelmesség, konfliktusmentességre törekvés), ami a továbbfejlődés, a mozdulás rugója lehetne. Hiányzik a kitekintés, a másra vonatkoztatás, a másokkal való tartalmas összehasonlítás önkritikus igénye. A hangadó, közvéleményformáló réteg igazából nagyon meg van elégedve városával, vagy legalábbis nagyon meg van győződve arról, hogy nem lehet jobban csinálni a dolgokat. Az attitűdök jellemzésére egy közismert, régi vicc: — Ki az abszolút optimista? Aki szerint ez a világ a lehetséges világok legjobbika. — És ki az abszolút pesszimista? Aki erre rábólint: így van ... A „vidékiség” mindkettőt tartalmazza. Az „optimista” nagyon meg van elégedve városával, szerinte nem keil új utakat keresni. A „pesszimista” ugyan korántsem ítéli ilyen rózsásnak a helyzetet, de szerinte nem lehet változtatni. A lényeget tekintve azonosak ők. Mert egyik szemlélet sem serkent tevékenységre; a változtatásra irányuló tevékenységre. Egyik sem jelenti a meglévő pozitív tagadását, egyik sem foglal magába tartalmas ellentmondást. Legfeljebb puszta negációt; itt elégedetlenséget. Ez azonban, tudjuk jól, önmagában kevés. Miért alakul ilyenné a szemléletmód? Oka elsősorban az érdekviszonyokban keresendő. A változáshoz az kell, hogy akiknek módja van változások elindítására — a vezetők, az értelmiségeknek a hierarchia valamelyest is fentebb álló rétege — azoknak érdeke fűződjék ahhoz. A „vidékiség” modelljében ez nincs így. Az adott, a meglevő szituáció egy jól definiált helyi hierarchikus struktúrát is tartalmaz. Nyilván, az adott rétegnek érdeke e struktúra fenntartása, a belőle fakadó kisebb- nagyobb előnyök megőrzése. A posztok, a pozíciók megtartása. Veszélyeztetné-e a hiányzó mozgás, fejlődés helyzetüket? Elvileg, strukturálisan természetesen nem. Csak akkor, ha nem tudják követni a fejlődést, ha képtelenek maguk is fejlődni, változni. Például. Egy fiatal értelmiségiek klubja csak akkor veszélyes, tehát felszámolandó, ha az illetékes vezetők nem tudnak partnerek lenni. Ha tudásuk, műveltségük, látókörük alatta marad a mozgolódó értelmiségiekének. Tehát akkor és annyiban érdek a meglevő viszonyok idealizált konzerválása, amikor és amennyiben a tágabban értelmezett vezető értelmiségi réteg szellemi szintje elmarad a követelmények mögött. Ekkor ugyanis csak a meglevő szituáció konzerválásával tudja saját kitüntetett helyzetét biztosítani. Biztonságosabb és kényelmesebb tehát a szituáció fenntartása, a változások megakadályozása. Gyakran, és ez a dolog logikájából következik, megideologizálják magatartásukat. Mégpedig a legkézenfekvőbb módon: a partikuláris (egyéni) érdek össznépi-állami érdekké transzponálásával. Vagyis: nem róluk, az ő érdekükről van szó — mondják —, hanem az államrendet, a munkáshatalmat kel! megvédeniük felelőtlen kalandoroktól. Magukat a proletár-állam letéteményeseinek tekintik, tehát aki őket bántja, azt bántja. — Megjegyzem, ez a szakirodalomban gyakran tárgyalt, tipikus formája az 74
