Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: A vidékiség tünetei
mégpedig a legfontosabban, a munkában volt hajlandó meggyőződése ellenére, igazodni a környezetéhez. Az egyén tevékenységszerkezete, éppúgy mint értékrendje, természetesen nagyon bonyolult rendszer. A különböző típusú tevékenységek — munka, társadalmi aktivitás, hobbi-tevékenységek, szabadidő-eltöltésmód, kulturális szokások — végül is többé-kevésbé homogén rendszerbe szerveződnek. Lényegesen befolyásolják egymást. A „vidékiség” modelljében a tevékenységszerkezet egészére nézve tartom érvényesnek, amit az imént megfogalmaztam. Az tehát, hogy az egyén elfogadja a környezete (a város) által felkínált és elvárt tevékenységmódokat. Azt teszi, amit környezete megenged, és amit vár tőle. Azt teszi akkor is, ha saját eredeti célkitűzéseitől eltér, ha nem felel meg saját belső értékrendjének. Teszi azért, mert így tud a legkönnyebben beilleszkedni, így tudja a legkönnyebben kikerülni a konfliktusokat. A konfliktus-szituációk kerülését gyakran szoktuk közönséges erkölcsi fogyatkozásnak, gyávaságnak tekinteni. És ezen az alapon aggálytalanul elítéljük a vétekben bűnösnek találtatott delikvenst. Én sem akarok védőbeszédet mondani. Csak megmutatni, hogy nem is olyan egyszerű „bátornak” lenni ott, ahol az ember környezete a maga kialakult érték- és tevékenységrendszerét olyan hallatlanul agresszív-intoleráns módon állítja az egyénnel szembe, ahogyan az a „vidékiség” modelljét reprezentáló kisvárosokban történik. Mégegyszer visszatérek K. Ferenc első, távozási szándékával kapcsolatos történetére. Maga az a tény, hogy főnöke szükségesnek tartotta megakadályozni áthelyezését, többek között az értékrend intoleranciáját is jelzi. Nem tudta elviselni, hogy számára a másik munkahely nagyobb értéket jelent, mint az ő tanszéke. Ugyanakkor a mód, ahogyan a dolgot végigvitte — szemben megértőnek mutatkozni, a háta mögött a minisztériumban „megfúrni” —az intolerancia agresszív változata. Meg sem kísérelte K. Ferencet rábeszélni a maradásra, érvelni, meggyőzni. Természetes reflexként folyamodott hatalmi eszközhöz. Ugyanezeket az eszközöket próbálta alkalmazni egy későbbi esetben is; akkor sikertelenül. Ezért sikerült K. Ferencnek eljönnie. így mondta el: „Egy napon, teljesen váratlanul, levelet kaptam a minisztériumból. Hogy beiskoláztak több hónapos továbbképző tanfolyamra, ekkor és ekkor, itt és itt jelentkezzem. Megyek a levéllel a főnökhöz. Elkezd beszélni. Minek az nekem, megtanulhatom azt magam is, meg ez, meg az. Ez nem hat. Erre a felelősségre, becsületre játszik rá: tanév közepe van, mi lesz az óráimmal, kollégámnak kell plusz terheket vállalni. Ez se hat. Burkolt és kevésbé burkolt fenyegetés jön: ha elmegyek, távollétemben nem tudja kiharcolni rég esedékes előléptetésemet, baj lesz a prémiummal is. Már ez se hat, közlöm, én megyek a tanfolyamra. Csodálkoztam egy kicsit, miért nem tilt, miért csak arra próbál rábeszélni, hogy én mondjam le a részvételt. Pesten derült ki. A minisztérium neki is írt, még előbb megkapta a levelet mint én. (Persze ez is hozzátartozik, én azért kaptam meg később, mert utasítására az adminisztrátor 3 napra szabályosan elsikkasztotta a levelemet. . .) Menetrendszerű rohanás a minisztériumba, ahol azonban elzavarták. Megmondták neki, hogy el kell engednie. Ezért játszott rá, hogy engem beszéljen le ...” Ezek az intolerancia legkeményebb megnyilvánulásai. Lássunk egy szelídebb, de nagyon jellemző változatot is, ahol az intolerancia egész csoporttal szemben nyilvánult meg: K. Csaba mérnök mondta el: „Nagyjából egyidőben kerültünk Lacival — egy másik mérnök — . . .-ra. Elég hamar egymásra találtunk, kialakult egy egészen jó baráti együttes. Munkahelyeinkről, innen-onnan összejött egy tágabb ismeretségi kör is, ebbe tartoztak tanárok, egy-két 66
