Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: A vidékiség tünetei

másféle rendeződése folytán önmagát elsősorban a többi értelmiségihez kell viszonyítania. Itt az adott környezet egy viszonylag alacsonyabb szinten is reális felettes-érzést vált ki. Alacsonyabb szellemi nívó is elegendő a megkívánt értelmiségi presztízs eléréséhez. Ez tehát lehetőséget ad szellemi beszűkülésre anélkül, hogy annak következményei nyilvánvalóvá válnának.

De ugyanez a szituáció egyben késztetést is tartalmaz a beszűkülésre. Mert a mindennapi környezettől túlságosan elütő szint nehezíti a kommunikációt, a mindennapi érintkezést. Külön erőfeszítést igényel ugyanis a magasabb információs és tudásszint „lefordítása” olyan nyelvre, amelyen azt az e szempontból alacsonyabban állókkal közölni lehet. Egyszerűbb eleve megmaradni azon a szinten, amit a város átlaga jelent.

A szellemi horizont szempontjából a „vidékiség” sajátos „beltenyészetet” jelent. A város szintjének totális elfogadását, a saját értékek — esetleg tényleges értékek — önelégült ismételgetését, s ezzel a továbblendítő gondolatoktól való elzárkózást.

Mindezt — mint a leírt esetekből kiderül — mindenekelőtt a kényelmesség, a szellemi restség, a konfliktusoktól való irtózás okozza. A lokális szféra elfogadása, és az a vágy, hogy abba mindenáron beilleszkedjenek.

Ennek az attitűdnek, a kényelmes beilleszkedés vágyának is két változata van. Az egyik F. András tanáré — egyszerű, tudatos és többé-kevésbé cinikusan vállalt program : „Beleuntam a buzgólkodásba. Hagyjanak békén.” A másik — Zs. Péter népművelőé — veszélyesebb, mert megideologizált beszűkülés. Saját kisszerűségét kifejezetten kívánatos és pozitív modellnek állítja be. És igen gyakran — Zs. Péter esetében egészen biztosan — maga is hiszi, hogy az övé a helyes út. (,,... valakinek áldozatot is kell vállalni . . .”) Az út azonban, ahová ez az „ideológia” vezet, nem ritkán vezet oda, ahová Zs. Péteré vezetett.

A viszonyítási alap beszűkülésének második részelemeként az értékrend torzulását jelöltem meg.

K. Ferenc első történetét — amelyben arról volt szó, hogy hogyan akadályozta meg főnöke a távozását — úgy értelmeztem, hogy a főnöknek meg kellett azt tenni, mert a távozás mintegy kikényszerítette volna az ottmaradók alapos önvizsgálatát. K. Ferenc később természetesen eljött. Az ottmaradtak részéről, nyilvánvaló védekező reflexként, megkezdődött átértékelése. Ha ugyanis kimutatható, hogy K. Ferenc értéktelen ember volt, akkor állítható, hogy éppan ezért kellett az értékes emberekből álló munkahelyről távoznia. Az utólagos leértékelés egyik legtisztább esete a következő volt.

K. Ferenc egyéb munkái mellett, az intézmény színjátszó csoportját is vezette. Az évek során néhány egészen szép, országos szinten is jegyzett eredményt értek el. Amikor eljött, a színjátszó hallgatók kérésére még egy évig visszajárt, tovább vezette a csoportot. Ebben az évben jutottak a csúcsra: az országos egyetemi fesztiválon arany fokozatot nyertek. Egyik volt kollégája, aki nem tudta, hogy a csoportot ő készítette fel, a tagoknak mondta: „Na látják, csak az kellett, hogy ez a K. elmenjen, mindjárt van eredmény!”

Lássuk most néhány példán, hogy mi a tartalma a ,,vidékiség”-re jellemző értékrendnek.

F. András (a középiskolai tanár) felesége népművelő. Közvetlen főnöke a tanács népművelési felügyelője; szintén nő. A két asszony között meglehetősen komoly, szakmai eredetű nézeteltérések támadtak. Ezek — jó magyar szokás — rövidesen személyes torzsalkodássá fajultak, úgy hogy egy idő után a normális munka lehetetlenné vált. Ekkor a művelődési osztály vezetője behívatta magához F. Andrást, (a férjet). Segítségét kérte az asszonyok közötti konfliktus elsimításához. Nem az ember, nem a tapasztalt pedagógus, hanem — figyeljünk rá, mert ez a lényeg — a férj segítségét kérte.

64