Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Vörös József: A tréningruhás (elbeszélés)

VÖRÖS JÓZSEF

A TRÉNINGRUHÁS

Lola, az aranyhajú pincérlány, karcsú, fiatal testét kicsit riszálva ment a tréningruhás asztalához.

A fiú tréningruhájában lezserül terpeszkedett, állát két egymásba kulcsolt kezefejé- re ejtve.

— Szépségem, egy picolót! — nevetett szeme körül a szarkaláb az egyébként ovális, de kellemesen feszes arcon.

Lola úgy érezte, hogy a leikéig sugárzik ez a mosoly. Barátságosan megrezgette hosz- szú mú'szempilláit.

— Picoló rendel! — szólt a söntéspulton túlra.

Aztán hátát a pultnak vetve körül pillantott, hogy szemmel tarthassa vendégeit. A tréningruhást kiváltképp. Soha nem érdekelték túlzottan a férfiak. Egy éve, hogy felszabadult, eddig nem is volt rá ideje.

Amikor letette a tálcát, a fiú megsimította a kezefejét. Ilyen még nem volt. Lola meglepetésében nem vette el azonnal. Sem félelmet, sem utálatot nem érzett. Csak éppen nem tudta levenni szemét a rászegeződő szempárról.

Kicsit szédült, és a fülei elkezdtek reszketni. Akkor elfordult, közömbösen elsétált.

— Láttad már ezt a pofát? — fordult Tinihez, a társnőjéhez.

— Nem emlékszem. Jó fejnek látszik.

— Sportoló — nevet Lola.

— Azt a vak is látja — csettint Tini.

— Szeretnéd, mi? — ingerkedik Lola.

— Megjárja — bólint Tini, hasát behúzva.

A tréningruhás mosolyog, de nem ad borravalót. Lola készült rá, hogy visszautasítja, de ez megint megelőzte őt.

Lola Baross utcai albérletében élte egyhangú életét. Az angolt tanulta lemezről, vagy magazinokat lapozgatott. Ha nem volt szolgálatban, vasárnap leutazott szüleihez Kecskemétre.

Az ezüstös hajú cingár apa kutatóan nézte a celluloid keretű négydioptriás konvex lencsék mögül. Nem vett észre semmit. Tiszta még, és csupa derű. Kecsesen rázza a farát Ákossal a Szörényi-számra. „Jól érzem magam.” Ezt nyüszítik sugárzó arccal.

Ákos a család példaképe. Ő a legidősebb fiú, a múzeumban dolgozik. Lola kedveli a képzőművészetet, Budapesten is ezeket nézi, ha el tudja csalni Tinit.

Lola repül a konyhába az anyja hívására.

— Lolám, készíthetnél somlói galuskát. Tudod, hogy apád mennyire kedveli.

— Jó, jó. Van minden hozzá?

— Van, fiam, gondoltam rá. Mondd, Lolám, miért nem jó neked itthon?

— Szeretem a nagyvárost.

— Apád megvette a Dáciát.

— Igazán?

— Hát van egy kis tartozás. De már értjük az időzsugort.

— Ugyan, anya, honnan veszel te ilyeneket?

— Olvasok, tévét nézek. Meg aztán ismered Ákost. Neki vannak ilyen érdekes elvei, amikről jobb híján minket akar meggyőzni.

— Akkor a kocsi egy bizonyíték?

— Az is, meg a húszezer, amivel beszállt.

22