Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - László Anna: Rulett (novella)
LÁSZLÓ ANNA RULETT Vadidegen környezet. Mindenki más bővérűén, szélesen otthon van benne. Azok ketten is, akik díszletfalat cipelnek. Mindenki maga a Filmgyár. Jönnek-mennek, siirög- nek-forognak a filmgyárak. Fogalma sincs, hol keresse a négyes műtermet. Nem akar kérdezősködni. Nem akar botladozni. Gyakran dicsérik, hogy milyen fiatalos. Smafu. Hetvenkét éves, itt látják is rajta. Gondolják: mi az ördögnek szédült errefelé a vénember?! Nem is gondolnak semmit, egyáltalán nem veszik észre, oly parányi itt. Piszokfolt, légypötty a képben. Sokáig nem lehet elviselni. Vagy megtalálja perceken belül a négyes műtermet, vagy pedig . .. Szőke Tivadar lenne?... Ő az, a folyosó végén. Csak nem érte jön? Megvizesedik a tenyere. Zakója zsebébe törli a kezét, de belül, rejtve, mintha zsebkendőért kotorászna. Kamaszkorában tett így utoljára, valamikor az ősmúltban. Egy másodpercre jelentkezik, ide bólint a kamasz fiú. Szőke ropogtatja a vállát: — Jenő bácsi! Ragyogó színben van! Szenzációs, igazán! Még egy pillanatra a kamaszfiú: belepirosodik az örömbe. Tehát itt is jóval kevesebbet mutat a koránál. És megnőtt a környezet szemében. Akit Szőke Tivadar ölelget, azt észreveszik. Már tereli is a négyes műterem felé, barátságosabb nem lehetne, mindamellett nagyon siet. Útközben számolgatja, mióta nem látták egymást. Jóval több, mint harminc éve . .. — Mivel foglalkozott közben, Jenő bácsi? — Könyvelő voltam — motyogja kelletlenül — A nyugdíjig ... — azután továbbra is motyog, de meghatottan — Hogy én eszébe jutottam a rendező úrnak! — Pompás a memóriám! Szőke bizonyítani is akar, nevetve idézi fel a közös időket, bocsánatos bűneit, hiszen fiatal volt akkoriban . . . — Tisztán emlékszem például, hogy egy éjszaka szünet nélkül veszítettem. Anyagi csőd! Elbukás! Becsületem törmelékei a klub parkettjén! Arra, hogy titokban űztük a hazárdjátékot, arra büszkék voltunk, de a fizetésképteleneket a morális halál fenyegette! Jenő bácsi mentett meg, kisegített egy csinosabb összeggel! Soha nem adtam vissza! Most majd felemelt gázsit utaltatok. Máskor is behívom, ha van hozzá kedve. — Hogyan fogok én itt helytállni? A rendező látja, hogy Jenő bácsi arcát összehúzza a szorongás. Szőke nagyszívű, adakozó, már be is értek a műterembe, színészeihez fordul, harsog: — Barátaim, Tóth Jenő bácsi, a világegyetem legzseniálisabb krupiéja! — Voltam ... talán . . . valamikor . . . Több mint három évtizede nem csináltam . . . Bocsánatot kérek: Jónapot kívánok. Némi fölénnyel, de szívélyesen köszöngetnek vissza, kedvelik, hogy ide pottyant egy csodabogár. Keveset fog fel a látványból, túl sok, túl nyüzsgő . . . Színészek közel és távol, operatőr, műszakiak és még húszféle rendű-rangú ember . .. Szőke Tivadar majd mindjárt tájékoztatja. Nem, sietve int valakinek, az már tépi is le Tóth Jenő zakóját, belebújtatja egy másikba, rossz a mérete, lötyög rajta, nézik: a karja-hossza jó, maradhat. Mi a kavargás értelme? Nincs idő tudakozódni, egy asztalhoz irányítják. 8
