Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - SZEMLE - Görömbei András: Duba Gyula novellái
van egy olyan közegre, ahová visszamenekülhet, ahol fesztelenül otthon érzi magát, ahol végre nem kell bizonyítania, érvelnie önmagáért. Tragédiája azonban, hogy még ezt a nosztalgiával átszőtt fogódzót sem találhatja meg az életben: a magyar falut előbb a háború és következményei bolygatták meg, majd — s lényegesebben — a történelem felgyorsult folyama alakította át gyökerestül egy-két évtized alatt. A falusi életforma változása oly alapvető volt, hogy a háború után onnan elkerülő-elmenekülő és értelmiségivárosivá váló vagy válni akaró fiatalember a hatvanas—hetvenes években már nem ismerhet rá az emlékeiben—nosztalgiáiban élő szülőföldre. Otthontalansága is megkétszereződött, hiszen a falu változásában-változtatásában nem vett részt, az új falu éppoly idegen számára, mint a város, melyben nehezen ver gyökeret. Ha ehhez a futólagos történelmi—szociológiai kipillantáshoz még hozzávesszük azt, hogy Duba Gyula humoristaként kezdte pályáját, s látásmódjának humoros—szatirikus ízét mindmáig megőrizte, akkor előttünk áll a tipikus Duba- hős jellemének külső kerete. Az ironikus—szatirikus látásmódot az is indokolttá teszi, hogy a csehszlovákiai magyar társadalom szükségképpen mindmáig ,,őrzi” megkésettségét. Amikor a hatvanas évek elején-közepén oldódni kezdett a helyzete — korábbi sérelmei következtében — először nem a társadalmi, hanem a nemzetiségi problémáit igyekezett megoldani. Az irodalom is. A hatvanas évek legelején a csehszlovákiai magyar novellák parasztfigurái még Móricz Zsig- mond parasztjaira emlékeztetnek. A hatvanas évek nagy irodalmi lendületének kellett ezt az anakronizmust elsöpörnie. Ekkor viszont olyan konfliktusok kerültek az érdeklődés középpontjába, melyekkel a magyarországi és más szocialista irodalom már több éve foglalkozott. A személyes érdekeltség drámai-novellai konfliktusrendszerét az előbbre járó és azonos perspektívájú, szándékú társadalmak tapasztalatai ily módon enyhe iróniával árnyalták. A személyes sors és érdekeltség lírai-drámai hangoltságát így a tapasztalat s a szélesebb látókör iróniája is váltogatja: ez a két szín alkotja a Duba-novellák sajátos atmoszféráját. De akármelyik kap erősebb fényt, mind kettő a korlátozottság, gátoltság, megkötöttség tragikumára világít. Az egyetlen hős számtalan variációja azt mutatja meg, hogy ez a jellem miért nem tud hőssé emelkedni aszónak köznapi értelmében sem, miért lesz mindig „harmadik helyezett”: a veszteseknél eredményesebb, de a győztesek között a vesztes. A teljesség, a kibontakozás hiányzik siratnivalóan az életéből. Morvái, Gál, Kádár Zoltán — de nevezzék bárhogy — lehetőségei és gátló meghatározottságai szorításában vergődik. Élményei, társadalmi és nemzetiségi helyzete következtében igényeit mindig le kel1 ’állítania, vagy eszményeinek közelségében kell belátnia azok omlását, esetlegességét és elérhetetlenségét. Közbülső szerepre van ítélve. Nagy változásokon, átfejlődéseken ment át, két világ fényeit és árnyait látja, az egyiktől elszakadni, a másikba belenőni nem tud. Mindkettőt tiltakozva szereti, otthon nincs egyikben sem. így szinte kényszerűen kizárja magából a tökéletesség, az önmagával való békesség érzését. Az önálló cselekvés hiányzik belőle, alapvetően tehetetlen, kis perspektívájú ember. Kényszerű idomulások keretei között tobzódik. Nincsenek megbízható értéknormái, hiszen szüntelenül értékek omlásának közepette él. A társadalomban szerzett gátlásosság, bizonytalanság, önbizalom-hiány a magánéletét is tönkreteszi. Fölöslegesen kétség- beesett bizonyítássorozatba s ön pusztításba hajszolja (Tükrök), a titkolt bizonytalanság olykor fékezhetetlen és romboló erővel tör elő belőle (Csillagtalan égen struccmadár). Nem tud választani a falusi és városi ideál, a „boldogasz- szony” és a „szépasszony” között, az egyikhez a falusi életből hozott harmónia- és tisztaságigény köti, a másikhoz a szabadabb, teljesebb emberség, gátlások és előítéletek nélküli életeszmény. A „kétlelkű” hős egyszerre szeretné mindkettőt, s ezért egyszerre veszíti el őket (Valaki kopogott az ablakon). Duba Gyula legjobb novelláiból a hagyományos értelemben vett cselekmény szinte teljesen hiányzik, vagy groteszk módon apró arányokat kap. Elsődlegesen a jellem érdekli az írót, s mert hőse nem cselekvő ember, hanem passzív és önelemző, természetes, hogy cselekvései a nosztalgia és utópia világába sodorják, miként Csehov kisembereit. Értelmiségi statusokban nem érzi magát teljes értékű embernek: sikertelensége keserűséget, sérelmekre való emlékezést vált ki belőle, a siker pedig annyira meglepi, hogy nem hisz benne, s ezzel szét is foszlatja azt. Idegen a faluban is. Ott meg azt kell bizonyítania, hogy odatartozik, nem tépte el az odafűző szálakat. A faluban szigorú paraszti erkölcs méregeti gyöngeségeit. (Elmegy a fiatalúr), s már akkor is elsiet otthonról, amikor még maradhatna. Régi barátai nem törődnek vele, nem számítják maguk közé. Minden egyes alkalommal bizonyítania kell, s ez az akarat és kényszerű érvelés megalázza, hiszen groteszk érvekhez kényszeríti (A sánta nyúl). Cselekménytelen, atmoszférájának erejével megragadó novella az Őznyom is, hőse szinte idegenként járja már a szülőföld tájait. A novella szép szimbolikus játéka az érzelmi melegség és megrendülés egybekapcsolásával az üldözött őzzel rokonítja a hős életérzését. Az újabb, a hetvenes évek fordulóján és azóta keletkezett novellákban a „harmadik helyezett nemzedék” állapotszerű életérzésének sokszínű bemutatását látjuk. A történet teljesen háttérbe szorul vagy funkciót cserél: hangulati, életérzésbeli üzenete a lényeges, az epika erősen lírai funkciót nyer. Az önelemzés statikusabbá válik és etikai ítélkezéssel társul, egyre erősebb hangsúlyt kap az életért, az életteljességért érzett felelősség. Gazdag változatokban: látomásszerű cselekmény-mozzanatokat az álomlogika rendezi montázs-mozaikokká, félelem és idegenségérzés 87
