Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Versek szívritmusra (Zelk Zoltán lírájáról)
1 nyét (munkatábor-sokkját) közvetítik a sorok. S a -pofonvert, esténként földig alázott színész, Gáti József igehirdetése: a vers, nem kevesebbet akart, mint mutatni az utat, hazáig! Zelk Zoltán, az őszülő aggastyánként is játékos kölyöknek megmaradt örök-vándor, fölsebzett talppal és megroggyanó inakkal ezt az utat járja. Verseskönyve rejtett önéletrajz: lírai napló. Törhetetlen hittel — hazáig! A ciklusok belső rendje ettől az örökké bolyongó, minden újabb úttal újra megtisztulni akaró létállapottól kap fényt. Ettől az erős fénykívánalomtól vágódik a kórházszoba sápadt mennyezetére a kifelé és befelé való tájékozódást is segítő ablak. Ezen a mítoszi erővel szakított nyíláson érintkezik a költő a kozmosszal, s ezen jön be a külvilág — a kényszerrel elzárt külvilág — minden zaja: hangos autóberregés és rigófütty egyaránt. Külön kell-e választani a kettőt? Zelk játékos vers-interjújában a napok hordalékának publicisztikáját író Déry Tibort szólaltatja meg. S amit kap feleletül, az a sajátja is lehetne: „Miért irtjátok ti a levegő szárnyas virágait? S a füttyöt, trillát, gágogást, búgást, kelepelést?” Vissza a természethez? Nem! Zelk Zoltán csupán a sejtjeiben őrzött, minden kizárólagossságot tagadó rendnek, a természet, a béke, a derű rendjének, a minden értéket egyként fogadó józan tárgyilagosságnak ad hangot látomásában. Mikor úgy érzi, hogy kirabolták, saját maga is csenésre csábít; kíméletlen önvizsgálatával lesz önmaga legnagyobb tolvaja. Visszavágyódása a gyermekkorba és valahai társainak egykori kávéházi (ma már mennyei) asztalához ezért sohasem illúzió, ellágyulással verset kikezdő, mondanivalót, formát csorbító menekülés, hanem önvizsgálat-kényszer, állandó vers-állapot. Ha a múltba, ha máshoz, akkor is önmagához menekül! Szerelmesét szólítva is az emberi kötődés, az élni, tovább élni segítő gondoskodás-szeretet önmaga által hitelesített kiskátéját adja. Mily sokszor elmondtuk már, hogy elemi erejű költő. Léte az éneklés, vershívó közege a leghétköznapibb dolgoktól egészen az univerzumig terjed. Látása, ez a fanyar bölcsességgel és nem kevés fintorral a szürrealisztikus képzetet is megmozgató látás, nem a dolgok szürke egymásutánját, a lét uniformisát közelíti. Vagy ha igen, a legegyszerűbb építőkocka is azonnal megtanul szállni, ha a költő úgy akarja. Portréverseinek sorából hadd említsem a Mándy Ivánnak ajánlott Zsömletánc a Régi idők mozijából című költeményét. A költő saját alkotásmódjába kalauzol, mikor így szólítja elé a filmművészet halhatatlanját: „Ha úgy van kedve Chaplin úrnak, a zsömlék is táncolni tudnak”. S a nyitóhanggal Zelk költészetében is valós lesz a csoda. Ha valamit megkíván, akárcsak verssel megidézett hőse, ráálmodja asztalára. Ezért sohasem éhes ő, s ezért tud magasabban, s így igazabban, szállni az esendő test nyomorúságánál mindig hívebb verslétet álmodó képzelet. S hogy mindezt fölemlítettük, azonnal nyilvánvalóvá válik: honnan van e mérhetetlen erő, e félig ájult test-világban kristály- tisztán munkáló gondolati rend. A Meszelt égbolt lírája világosan mutatja, hogy a betegség örvényeibe lemerülve — és mégiscsak akárha fölfelé vivő kaptatókon —, mily magaslatra ért Zelk Zoltán. Az Ahogy a kötéltáncosok című verseskönyv egységesen magas hangja a korábbi nagy vers, a Sirály értékeit hosszabbította meg, akárha betonkeménységű hajszálhí- don, mentette át az időbe. És ezt folytatja, ennek a senkihez sem hasonlító boldog vers-révületét ismétli igen magas fokon a mostani verseskötet. „Cinkék, őzek, lovak, adjátok kölcsön álmaitokat” — hangzott az altatót bevevő beteg költő kívánalma. S mert tiszta lélekkel, gyermeki tisztasággal kérte a valójában kérhetetlent, megadatott néki az átváltozás gyötrelme, az álom igazságával kérkedő csoda. Munkatársakat, költészetét megpezsdítő és rá nagy hatással bíró írókat- költőket ültetett asztalához: Babits Mihályt, Füst Milánt, Kosztolányi Dezsőt, Nadányi Zoltánt és azt a Szép Ernőt, akinek a versét még máig is fütyölik a zuglói rigók. József Attila, Szabó Lőrinc és a maiak közül Illyés Gyula és Vas István segített abban, hogy a megtalált hang — nem tagadva a hátország gazdagító hatását! — eredeti legyen. „Micsoda betörők. Micsoda ajándékhozók!” — kiált föl Zelk mérhetetlen boldogságában, mikor verseinek rendjén pihenteti szemét. A hatalmas, öntörvényű világot, sok gyökérrel kapaszkodó fát növelte akkor is, amikor betegágyán golyóstollával mindent telefirkált, szinte — ahogy versében mondja — még a gyülekező rügyeket is a tavasz ereszén. Életmámora, a tisztánélés példázata ragadtatta meg vele oly görcsösen a tollat. Elég volt „egyszavú költeményére”, a gyermekkor Nagybányájára pillantani, hogy fölszakadjon az emlékezés zsilipje, hogy mindent elborítson a hajdani béresekkel korán kelő madarainak füttyszava. Aki figyelmesen olvas, gazdagságának méltó örököse lesz. Hogyan is mondja háromsoros verse, a Hagyaték? „Körömmel falra karcolt / átmeszelt verseim / az Istenre hagyom”. Az Istenre, vagyis ránk; hadd nőjön fel énekeséhez az örülő és szenvedő, de mindenképpen jobb sorsra érdemes szegény emberiség! SZAKOLCZAY LAJOS 94
