Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (III. rész. Kisregény)

— Mit akarnak? — fogta meg Kalenda karját. — És te is? — szólt Latorczára. — Hallod? — kiáltott rá mégegyszer a fiúra.

Mireisz rájött, hogy meg akarják verni. Először nem találta a szavakat, aztán — félelmében — üvölteni kezdett.

— Maguk pesti csirkefogók! Mit akarnak? Rendőrt! Rendőrt! — kétségbeesve hátrált, aztán megbotlott, elesett, körülményesen feltápászkodott és csak amikor már jó messzire eltávolodott tőlük, akkor állt meg. Kalenda és a fiú azonban — kikerülve Bertalan Istvánt — egyre gyorsabb léptekkel közelítette meg.

Az irodaház előtti csoport nem mozdult. Kalenda csicskása azonban, mintha a földből nőtt volna ki, ott termett Latorcza Imre előtt.

— Álljatok meg! Álljanak meg!

Aztán Bertalan István is odaért Kalendához, megfogta a karját és húzta az irodaház felé.

— Most hozzátok a fejetekre a bajt, amikor már nemsokára elmegyünk innen! — érvelt az öreg.

Az irodaház előtt legalább húsz munkás várakozott. Kalenda nem értette, hogy miért ácsorog itt mindenki, amikor az öreg csicskás megállt mellette.

— Arról van szó, azt akarják, hogy vasárnap is dolgozzunk! Pedig hát itt mindenkinek van földje, gyümölcsöse, szőlője, osztán vasárnap ott van mindenki! Én meg csinálom a nyárikonyhám alapját. Már kiástam, most fogom betonozni. Ezek az emberek meg . . .

— Hogy vasárnap dolgozzunk-e? — fordult az öreg csicskás felé Bertalan István —Én vasárnap nem dolgozom! Lehetetlent ne kérjenek az embertől.

— Csak két vasárnapról van szó — jött közelebb a csoportvezető. Egy kis jegyzet- füzetet tartott a kezében. Idegességében szaggatottan beszélt, próbált uralkodni magán. Azt tudta, hogy Latorczára és Kalendára nem foghat semmit, mert mindent letagadnak. Tulajdonképpen hozzá nem nyúltak; s az, hogy megfenyegették, mert ezt mindenki látta, nem ad alapot arra, hogy bármit is csináljon. — Muszáj . . . Emberek ezt muszáj, ez elől nem lehet kitérni! Mindjárt itt lesz a megbízott igazgató elvtárs, azt nem jelenthetem neki, hogy maguk megtagadták a munkát! Ezt muszáj, ez társadalmi érdek, népgazdasági érdek, emberek...! Értsék meg!

A csoportvezető éles hangon, erőszakosan kiabált:

— ... és vegye tudomásul mindenki — hátrább lépett, az egyik soványarcú, kalapos férfinak fogta meg a vállát és az arcába ordította; — Maga még tíz perce paraszt volt, még kint volt a mezőn, atéeszben, araszolt, gyalogmunkán, most meg majd egy modern gyárban fog dolgozni . . . Felfogja maga azt?

A férfi nem szólt semmit, köhögött egyet, majd odament az irodaépület falához és a hátát a falnak támasztva leült.

— Egyszóval, meg kell érteniük! Aki pedig nem vállalja ezt a népgazdasági lag fontos munkát, annak le is út, fel is út. ..

Az a férfi, aki az irodaépület falánál leült, most felállt, és elindult a kijárat felé.

— Ember, jöjjön vissza! — szólt utána Bertalan István.

A férfi megállt, nem jött azonnal vissza, egy kicsit szégyellte is magát, hogy ennyien bámulnak most rá.

A csoportvezető megkérdezte tőle: — Mondja, maga például mit csinál vasárnap?

— Tessék engem békén hagyni — válaszolt a férfi.

— Nem értem, minek ez a nagy sietség! — morfondírozott tovább Bertalan István. — Nekem is annyi munkám lenne, hát csak vasárnap tudok valamit lendíteni az otthonomon.

— Az a baj, hogy meg van kötve a keze az embernek — mondta az öreg csicskás Bertalan Istvánnak.

23