Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (III. rész. Kisregény)

velem, úgy viselkedem, mintha már rengeteg férfit ismertem volna . . . Hát mi lenne? Nő vagyok, mondtam neki ... Ezt sokan nem tudják megérteni ... Az emberek éppen azt nem értik meg, ami a legtermészetesebb, hogy a nő lefeküdjön a férfival, hogy odabújjon hozzá, legyen egy igazi mozdulata, szeresse, hogy így jöjjön rá saját maga, neki ez a feladata! Nő legyen . . . Nem kell se többnek, se kevesebbnek lennie . . . Erre azt mondják nekem, hogy őrült vagyok . . .

Szalai Magda lassan felemelte a kezét, szétnyitotta az ujjait, végigsimította a haját, majd öntött a rumos üvegből, ivott. Biztatta Kalendát is: „igyál még”, öntött neki is.

— Vedd el! — intett a nő a konyha felé. — Neki minden ujjára akadna, csak tudod, ő nem olyan, mint én. Te vagy az egyetlen, akit ismertem . . .

Szalai Magda már nem tudta befejezni a mondatot, mert nyílt az ajtó, Márta dugta be a fejét. Intett Kalendának, hogy jöjjön ki a konyhába.

— Itt kell maradnom éjszakára. Muszáj .. . Nem lehet egyedül hagyni . . .

— Miért nem? — kérdezte a férfi.

— Majd egyszer elmondom. Most itt maradok. Mehetsz hozzám is aludni. Legalább nem lesz üres a ház. Itt a kulcsa.

Kalenda intett, hogy nem kell, visszamegy a faházba, ki akarja magát aludni. „Annyi mindent összeittam ma, úgy zúg a fejem, mintha kalapáccsal vernék . . .”

Már a kapu felé tartott az udvaron át, amikor Márta utánakiáltott: — Innen hazata- lálsz-e? — de ő csak ment, nem szólt vissza.

A kis keskeny utca késő esti képei falujára emlékeztették.

„Hamarosan hazamegyek.”

Másnap már csak arra emlékezett, hogy lefekvés előtt, útközben is aludt.

XI.

Reggel együtt ment bedolgozni Bertalan Istvánnal és Latorcza Imrével. Bertalan az iránt érdeklődött, hogy „lesz-e kis maszek munka, jól jönne egy kis pénz, szívesen be- állnék én is a sorba”, Latorcza Imre nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy ő is elvállalna bármilyen munkát. Arról semmit sem beszéltek, hogy mostanában keveset van együtt velük, s hogy vajon a külön útjain mit is csinál? Arra számítottak, hogy majd beszámol nekik, de nem így alakult. Kalenda szótlanabb lett, mint valaha is volt, most már a szokásos fésülködésével sem foglalkozott annyit, mint régebben, úgy élt mellettük, úgy dolgozott velük, mintha nem is ők lennének körülötte. „Pedig hát” gondolta Bertalan István, „együtt jöttünk ide, nem vagyunk mi idegenek”.

— Hát akkor, nem lesz ma maszekolás? — kérdezte megadóan, reménytelenül Bertalan István, már az épülő gyártelep bejáratánál.

— Lehet, hogy lesz . . . csak magának — mondta gúnyosan a fiú.

— Hagyjátok már ezt! — intette le őket Kalenda. — Várjunk pár napot, aztán majd meglátjuk ...

— Csak vasárnap ne — állt meg az alkalmi gyárkapunál Bertalan István. — Vasárnap hazamegyek. De már pénteken délben, ha lehetne ... Én is építek, világos? Késő este, de még éjszaka is elmegyek, egyszer, egyszer. Bármilyen munkát vállalok.

— Nincs magának elég pénze? — kérdezte tőle Kalenda.

— Pénz? Pénz? Hát kinek van a világon elég pénze? Még a királynak se elég . . . még az is mindig többet akar. Hát akkor én? vagy te, vagy a másik ... Én mondom neked, ördögi találmánya ez az emberi világnak.

— Micsoda? — kérdezte tőle Latorcza Imre.

— Hát a pénz. Ha van a zsebedben, akkor sem érzed jól magad, mert többet akarsz, ha nincs, akkor meg az a baj. A magunkfajta meg nemigen dúskálhat benne. Jobban sze21