Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Szabó Magda: Termékeny sivatag
kornak, kezdődik a felnőtt élet. Voltam vagy tizenegy éves, rábámultam. Egy halmaz könyvet rakott a karomba, a tanári könyvtárból válogatta őket, hetente megkaptam a magam olvasnivalóját, szombatonként meg számonkérte. Ott ültem nála minden áldott szombat délután, a legkisebbik fia meg a felesége társaságában, s beszámoltam az olvasmányaimról, mert mindjárt az elején, amikor foglalkozni kezdett velem, közölte, tévhit, hogy az író azzal kezdődik, hogy ír, az író azzal kezdődik, hogy olvas. Míg le nem érettségiztem, ott állt mellettem rendületlen bizalmával és szeretetével, bírált, irányított, tanított. Néha akkorákat döfött belém, hogy majd elvéreztem, novelláimban, az általam regénynek képzelt írásokban sorra kijavította a rossz kifejezéseket, mintha magyar dolgozatok volnának, s odaírta a megoldást is, a helyes mondatot, amelyet szerinte nekem magamtól is meg kellett volna találnom. Nagy romantikus korszakom idején egyszer becsukott a kémiai előadóba, és azt mondta, nem enged ki a helyiségből, míg le nem írom a Szent Anna utcától az intézetig vezető utat. Kiderült, nem tudom, fogalmam sincs, miféle épületek, milyen külsejű házak mellett haladok el, mert nem figyeltem meg, merre járok. „Ebből nem lesz epika, édes jó Magdám! — mondta Szondy tanár úr — ha maga hülyeségeken ábrándozik, és nem nézi meg, milyen a világ.” Mikor az első József Attila-díjamat kaptam, a Fészekből odamentünk a lakására a férjemmel. Becsengettem, mikor kilépett, odaadtam a kezébe a dobozt meg a dekrétet. „Nna — mondta Szondy tanár úr .— Nem is köszön?” Nánay tanár úr körül valami titok volt, azt suttogták róla, kommunista, s hogy 19-ben nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna — még csak azt se tudom, igaz volt-e hát ez a hír. De az óráira emlékszem, és emlékezni fogok mindig. A tanár úr latint tanított és persze régiségtant, én első ideológiai leckéimet tőle vettem. Mit sugárzott a mérhetetlen tudásanyag mellé a maga sérelmeiből, fájdalmából a római rabszolgák világába, nem tudom eldönteni, de az órái olyanok voltak, hogy megint csak azt kellett mondanom: érdemes volna statisztikát készíteni a Dóczi Nánay Béla-nevelte növendékeiről, hogyan illeszkedtek be a második világháború utáni új társadalmi képletbe, mennyire volt számukra természetes vagy természetellenes a címek-rangok megszűnése, a fordulat, a teljes társadalmi-gazdasági átalakulás. Mégcsak az iskolából való távozása is olyan volt a tanár úrnak, ami ha fel is dúlt, de gazdagított bennünket: valami szerelmi históriába bonyolódott és el kellett mennie. Mi ugyan Kálvin mester kemény világában éltünk, amely nem tűr megbotlást, de azért hiszem el, hogy minden igaz volt, amit rebesgettek róla, mert a hajsza, amelyet ellene indítottak, messze túlmutatott egy puritán erkölcsöket felborzoló idillen. És végül Hettesheimer tanár úr, akinek emléke nélkül sosem írtam volna meg az iskolámat egyébként megörökítő, éppen most tv-filmre kerülő könyvemet, az Abigélt. Hettesheimer Ernő, a turistacsapat vezetője, tartalékos százados, szólítalak a titokzatos közegből, amelynek már te is lakója lettél! Mit adtál a gyerekeknek, mekkora ajándékot, te szabálytalan, szelíd profil a markáns, fekete-fehér arcélek között. Neked lehetett sírni, nemcsak eltűrted, meghallgattad a panaszainkat, neked lehetett hazudni is, elhittél mindent, azt is, hogy nem az volt a lecke, amit magad írtál az osztály könyvbe, te drága oázis abban az egyszerre tüskés, egyszerre termékeny kálvinista sivatagban. Emlékszik-e az árny földi életére, a nagy kirándulásra, ahová magaddal vitted a fronton írt naplódat, s esténként a tábortűznél felolvastad hajdani fiatal tudatod iszonyodásának tanújeleit egy csapat ámuló gyereknek, akik közül a legostobább is tüstént megértette, azért nézed el a gazságainkat nekünk, akik a te óráidon engedjük el magunkat, mert ott voltál a Doberdón és egy életre eliszonyodtál a könnyektől és a jajgatástól. Mikor kitört a második világháború, s köröttem ujjongtak a fantáziátlan lelkesek, te jutottál eszembe, s hajdani hangod erősebb volt, mint a szólamok. Úgy, ahogy téged, nem szerettünk senkit, úgy, ahogy rólad, nem beszélünk 54
