Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Lázár István: Tájékozódási pont

nem lehetett elő nem vennem legalább egy akkor közkeletű válogatást. Opportunizmus volt ez, szerelmi megalkuvás. De mégiscsak más „kötelező olvasmány” a szerelmi, mint az iskolai.

Idegenkedésem mégsem oldódott azonnal. Ám ami először taszítóan volt nyugtalanító: hogy hogyan lehet ennyire másként fogalmazni a mondatokat, fordítani a gondolatot, mint addig kedvenc költőm, Petőfi tette, fokozatosan vonzásával vált nyugtalanítóvá. E folyamat közben történt, hogy nővérem ajándékaként hozzájutottam Bölöni György Az igazi Adyjának akkor megjelent első hazai kiadásához. Ma már alig rekonstruálható, hogy mennyire Ady ebből megismert teljesebb, a tankönyvitől oly távoli egyénisége, mennyire a párizsi tartózkodások hangulata, s ezeken keresztül Párizs hangulata, és mennyire Bölöni sajátos, eddig számomra ismeretlen hangvétele, ezen belül a dokumentarizmus varázsa ragadott el.

De az Ady-élmény egyszerre kiteljesedett, s továbbolvasása közben a „miért szép” elé vágott a „miért fontos” feletti töprenkedésem. És elkövetkezett az Ady-próza meg- kóstolása. S ekkor a költő és a publicista írásművészeténél egyaránt lényegesebb lett számomra az emberi alkat és a politikai állásfoglalás. Az a bizonyos „eszmei tartalom”, ami akkori irodalomtanításunkban — máig le nem küzdött módon — oly elriasztó volt különben, hogy sokakkal közülünk, akik akkor tanultunk, örökre megutáltatta a jó irodalmat, valódi jelentőségét nyerte el. S elrendeződött, kirajzolódott Adynál gondolat, írás és ember egysége. A teljes magatartás, aranyfedezete minden sor mögött. A következetlenségeivel és esendőségével egész, igazi Ady.

4. S csak azután jött az iskola Adyja. És itt sem a tanóráké. Mert bár hangsúlyoznom kell, hálával s tisztelettel, hogy minden irodalomtanárom talán éppen Adynál tudott és mert a legjobban elszakadni az akkor kötelező szabványoktól, amelyek őket — most már tudom — még jobban bénították s keserítették, mint minket — az igazi Ady-élmény újabb fokozatát az az irodalmi szakkör adta meg, amely az 50-es évek elején is megpróbált Sárospatakon önképzőkörszerűen működni: nagyfokú tanulói önállósággal, viszonylag szabados szellemi kalandozásokhoz teremtve alkalmat s legalitást. Ám e szakköri munka fő gerincét egy állandó program adta meg: Bakos józsef tanár úr Ady- szemináriuma. Meddig jutottunk az Összes Versek gyűjteményében? Szerintem nem sokáig. S bár a foglalkozások konkrét tartalmára se igen emlékszem — ennek az Ady- szemináriumnak az intenzitása valahogy hajszálgyökereken át máig ható erejű. Például azzal is, hogy egy emberi, egy írói életmű ekkora lehet: hogy így araszolva is, minden sornál van miért megállni.

Furcsa körülmény, hogy miközben számot adok bekapcsolódásomról egy szellemi áramkörbe, amelynek centrumában Ady költészetének és emberségének sugárzása állt, azt is el kell mondanom, hogy ugyanaz a lány és ugyanaz a tanár, akinek a kedvéért Adyt olvasni kezdtem, s aki szakköri szemináriumával kiteljesítette Adyval való találkozásomat, ugyanebben az időben tagja, illetve vezetője volt egy csoportnak, amely a Hegyköz szlovák-ruszin falvacskáiban néprajzi gyűjtést végezni tömörült.

Jómagam viszont ekkor annyira a természet és a természettudományok vonzásában éltem, hogy bár ezen az Ady-élmény és más olvasmányok erős rést kezdtek ütni az irodalom, a művészetek és a politikum felé, a néprajzi vagy tágabban a társadalom- ismereti érdeklődésnek, visszagondolva-emlékezve, szinte nyomait sem lelem akkori magamban. A kis néprajzos csoporttól tehát minden közös szál s vonzás ellenére távol maradtam — nyilván kárára későbbi szociografikus tevékenykedésemnek.

Még szerencse, hogy nyaranta hamarosan dolgoznom kellett — magától értetődően fizikai munkát építkezéseken, az erdő- és a mezőgazdaságban —, s ideglenes „vándormunkásként”, no meg akkor még egyházi gimnáziumunk számára adományokat gyűjt42