Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Bodri Ferenc: A föltámadás szomorúsága (Tűnődés a líra hatalmáról egy Nagy László-vers fölött)
Majd kilépett sátrából az, aki korábban „versben bujdosott”: a kötet (1973) már a vállalt példák sokaságát jelenítette meg. Mindazokat, akik sebeket vertek a szellemi öröklét cédrusa körül, közben bár szereztek sebeket maguk is: a versekkel a „sebeket becéző” költő lépett elénk. Az ilyféle nyomokat „eltörölni nem akad mágus”, hiányuk létüknél óriásabb (írt hagyna mindannyiunk szívében, elsőképp a varázslóéban így. Bár a versek nagyobb része a költői tudatban maradt: kultúrák sorsa a héroszsira- tók jelzői és határozói mögött. A megidézettek fájdalmas arccal bólintanak. Aki pedig korábban „le akart söpörni arcáról minden csillagot”, annak ezúttal minden csillag az arcára ült: József Attila mellé Ady a homlokon. De Adyt meg kell védelmezni a virág- és sárdobálóktól is: ezt a célt vállalja a próza-költemény. Az igazi lényeg csak itt kezdődik talán, apró kis lépés az említett szőnyegen. Az objektív ismeret a költőben végül szubjektív indulatba vált: az élmények dualizmusa valamiféle „epikus lírát” teremt a ciklus más darabjaiban is. ,,A szó igazi hőse akarok lenni...” — jelzi Nagy László egyhelyütt. Hozzáfűzésünk aligha lehet, itt már a tett következik. Fülzúgató a csend: Ikarusz lebben a Nap felé. Alatta tenger, vizében mártírtetemek. De nem olvadnak le most a modern hős szárnyai! „Én azt várom: valaki majd Hívni fog S édes, meleg szájjal Súgja meg azt, hogy ki vagyok (Ady) Nagy László előtt egy költői magatartásforma apostoli példája és mártírbizonyítéka József Attila mellett Ady, A föltámadás szomorúságában mégsem a költőéletet meggyötrő egykori ellentéteket idézi meg. És nem is az „ihletett és avatott elemzőkkel perel . .., hanem azokkal, akiknek kezén elvérzik a vers...” (Kiss Ferenc). De mindez csak a lírai vallomás egyik feladata lehet, a lírai szolgálat akár az aranymosóké: sokféle iszaptól kell a csillogó rögöt megtisztítani. Majd felmutatva sem lehet új kézbe adni tovább: az már a költő tulajdona. De Adyért meg kellett küzdeni Nagy Lászlónak is. Sokféle tüzeken tisztultak mindketten, hiszen közel húsz esztendőt váratott magára az „Ady-vallomás” Nagy László lapjain. ,,... az 52-es év mutatja már küszködésemet nemcsak magammal..., megtanított a helyzet fogalmazni is ... Költői erővel, kemény metafórákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt...” Ez utóbb feltört szeretet elvezetett az Adyban tündöklő teljesség partjaihoz, akár Ady „szürreális hatalmának” vállalásához, ennek is sejtetője a modernül tagoló prózaköltemény. Pedig hát alkalomból született ez a vers is, első lejegyzéseiben nem is versnek, lírai vallomásnak talán. A „formátlan-formájú”, indulat-ritmusú próza először az Új írás 1968-as decemberi számában látható, a folyóirat évi tartalommutatója még a „cikkek, tanulmányok” közé sorolja be. Első olvasásra szenvedélyesen támadó legénykedésnek tűnhet a szöveg egy idegen előtt: sok korábban kimondatlan és kimondhatatlan tétel, szó és kifejezés, érdes jelző, kényes metafora és végzetes állítmány szorult belé: a vallomás az Ady-kérdésbe új minőséget hozott. Ez a változat a lírai közösség első stációja volt, az angyallal vívott harc ezután következett. Látomás lett abból, ami elsőre egy megsebzett költőtárs élménye és indulata volt, a stigmákat Nagy László itt mutatta be. És miért tetszik leginkább Ady „elárvult ostora”? — kérdezheti döbbenten az elsőre ráolvasó. És miért lett példa éppen ez a titokzatos és szavánál („első közlésterénél”) bizonnyal többet jelentő Ady-vers? Miért a Csorba-tó vadzúgását, üvöltő erdejű vidékét választotta találkozóhelyül a kései utód? (Mint a „vaáli erdő őrület-éjét” Vajdával Ady.) A föltámadás szomorúsága (az Adyé és ugyancsak első pillantásra) nern tűnhet másnak, mint egy zúzs szerelmi újraébredés versemlékének, az „odi et amo" fájdalmas ambivalenciája vegyül belé. És mitől lesz többé ez a költemény? Miért tartotta ezt legnagyobb versének Ady! Csupán az „írásos anyag alapján”, a költők tanúságtétele nélkül a találkozás mélyére hatolni kényes feladat lehet. De megéri talán, könnyebbel mi sem birkózhatunk. Bár inkább sejtésekkel szórhatjuk tele az emlékhelyeket sár vagy virág helyett. És talán helyt fogunk akár a „szent merénylők” között, okkal szolgálhatunk az ostor használatára is. Amely most már Nagy László kezében simul, a csillaglovas költő szerszáma lett. Hiszen „a költő világegyetemet akar teremteni” (Juhász Ferenc), vagy a már meglevőt hódítja meg. S ehhez fegyver kell a kezébe talán: apró kis holdacskák az ólomgolyók helyén. „Pattintása égő város” volt ennek az ostornak már korábban is. „Minden vers alkalmi vers. Csak a java nem rögtön születik meg. S a nemző alkalom sem pillanatnyi .. .” (Illyés) 26
