Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Száz éve született Ady Endre - Beke György: Séta a bölcsőhely körül
— Lőrincné asszony úgy hagyta volt meg, hogy új bútort vegyenek nekem. De Lajos- né megmásította a szavát. „Jó lesz Katicának a régi bútor is.” Mellesleg: talán éppen emiatt őrződhetett meg a piros takaróval borított ágy a régi házban, a falu első vaskályhája Kabaiék örökségéből, és annyi más pótolhatatlan apróság, amely Ady Endrét is jelenti immár. Egyik-másik Ady-kutatónk szokta mondani, hogy ő ugyan nem ellenőrizte Katica néni minden állítását, de annyi bizonyos, hogy akit idősebb Szabóné meghív egy csésze kávéra, az abból a csészéből ihatik, amelyet a költő is használt... — A kúriát pedig a zilahi kollégiumra hagyta Lőrincné asszony. Legyen árvaház belőle, ha neki nem maradt unokája ... De nem lett, mert Ady Lajosnénak lakók kellettek, pénz kellett. . . így él tovább — személyes sérelemként is — az egykori családi háborúskodás a Katica néni tudatában és emlékezéseiben. Néha váratlanul megszépülnek az emlékek. Lőrinc, az apa, és Endre, a fia közismerten zord viszonya egymáshoz a volt mindenes visszapillantásaiban meghittséggé, kölcsönös szeretetté melegedik. Vajon nincs ebben egy kicsi igaza Katica néninek? Míg őt hallgatom, egy régi-régi Ady-levél idéződik fel bennem, harminchat esztendős önmagát jellemzi ebben, egyebek között azt a „kicsi fiút”, aki „nem fél még Tisza Istvántól sem, de alázatosan meghallgatja az apját, mikor házasodásra buzdítja, s a költőség haszontalanságáról beszél. Az öreg úrnak nagy fájdalma, hogy nincsenek unokái, s hiába magyaráznám neki, hogy ezer vers, olvasó és hívő se kutya — ezt se hiszi el nekem.” Katica néni most ezen a hangon szól, hatvan évvel ezelőtti élményéről: — Lőrinc tésúr két csikót nevelt volt Endrének. Két csodálatosan szép csikót, azóta se láttam különbeket. Mikor pedig Endre úrfi meghalt, a lovakat azonnal eladta egy Görbe nevű embernek. „Katica, tudd meg, nekem már nem kellenek ezek a lovak, gyászhintóba vannak ezek már befogva az én számomra . . .” Ha mese is — emberségesen szép mese! A romos Pelley-kastély alatt égnek meredt két jegenye. Ez volt a világ két legmagasabb jegenyéje. Itt már minden a miénk volt.. . Néha elmentem egészen a Bence-dombig. Messze-messze füstölt az Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magúra bukkant ki a semmiből. Néha láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahra . . .” A Bence-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Nem igaz a többi. Csak nekünk mondják. A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszéde. Karolina asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobába beszabadult. Csupa gyermekes dolgot mesélt. Én belebújtam a párnámba, s úgy nevettem. Tiszta volt a látásom. A nagyok összefogtak, hogy minket bolondítsanak. Lehet, hogy van még falu másutt is. De az nagyon messze lehet. . . Ady Endre: Mikor Bodrit legyőzték Az új kúrián az emléktáblát 1924-ben helyezték el, a délre néző ablak és a verenda között, a költő szobája falán; ebből az ablakból Ady a falura látott, a református templomig, amelynek cinterme „sose lesz többé olyan vidám, mint akkor”, a költő kicsi gyermekkorában, midőn a hórihorgas parasztfiúk is remegtek tőle, birkózás közben nem merték odavágni, s ha ötletük támadt, félénken adták elő neki. Mivelhogy a lakkcsizmás fiú mulatságos, bár furcsa ideákat „termelt”, s olyan játékokat gondolt ki, 5
