Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 10. szám - MŰVÉSZET - Keserű Katalin: A gödöllői művésztelep és a népművészet
Arany László írta 1873-ban a szabadságharcnak a népköltészetben való tükröződéséről: „Többnyire katonadalok, amit e kornak népkölteményeiből gyűjteményeinkben bírunk. Önkényt, örömmel mennek a zászló alá, készek a hazáért utolsó csepp vérökig harcolni, kedves nekik a honvédruha, ezekről szólnak dalaik is.” Kevés nótát találunk, amelyben Kossuthon kívül mások neve szerepel, például Görgeyé, Klapkáé, Bemé, Perczelé. Ugyancsak kevés az olyan, amelyiket közvetlenül egy-egy ütközethez lehet kapcsolni. A nagyszámú csatadalból és harcidalból ezért nem lehet összerakni a szabadságharcnak még a vázlatos történetét sem. Például inkább sejtjük, mint igazolni lehetne, hogy a közismert „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva...” kezdetű katonabúcsúztató valószínűleg akkor született, amikor szinte egész Erdélyben csak a háromszéki székelyek tartották magukat többek közt a helyben öntött ágyúk segítségével. A verses hagyományok mellett valamivel szerényebbek a prózai emlékek. Ahol nagyobb csatákat vívtak, ott ezekről máig tudnak. Az elesett honvédek sírját gondozzák, friss virágokat visznek rá. Bácskában él a szerb határőrök vérengző támadásának emléke, amely elől „szaladással” keresett védelmet a Tisza menti magyar városok és falvak népe. Gyakoriak a bravúros huszárról szóló történetek. Ezek jellemzője, hogy az elmondó vagy ismerőse nagyapjával, dédapjával estek meg, de legalább is szemtanúja volt valamelyik öreg a nevezetes eseménynek. Már-már népmesébe hajló vitézi tettek szerepelnek bennük. A huszár az utolsó pillanatban vágja ki magát a vasasnémetek gyűrűjéből. Lekaszabolja az üldöző tisztet, kikémleli az ellenség hadállásait. A dicsőséges napok hamarosan véget értek. A túlerővel szemben hátráló magyar seregek énekelhették ezt a dalt: Várad felül tornyosodnak a felhők, Vérrel vannak elborítva a mezők, Sok anyának ott halt mög a gyeröke, Édes anyja de hiába nevelte. A százados évforduló gyűjtőmozgalmában résztvevő néprajzkutatók sok esetben följegyezték, hogy amikor beszélgetés közben Világos és Árad eseményeihez érkez- tak, az öreg parasztemberek könnyeztek, elcsuklott a hangjuk. Ekkor még sokan éltek olyanok, akik gyermek- és ifjúkorukban beszélhettek 48-as honvédekkel. A szemtanúk és a résztvevők nemcsak a hangulatot, hanem apró valóságos mozzanatokat is megőriztek emlékezetükben. Ezek ma többnyire általános emlékképként élnek. A katonák sírtak. A fegyvereket gúlába kellett rakni, de sokan eltörték a puskacsöveket, összetörték a kardokat, hogy az ellenség ne tudja használni. A huszároké volt a legfájdalmasabb búcsú, nekik kedvenc lovaiktól kellett megválniuk. Sokan lelőtték a paripákat, csakhogy idegen kézbe ne kerüljenek. Ä tisztek között akadt, aki elkeseredésében főbe lőtte magát, vagy kardjába dőlt. Ezeket, a hagyományban rendszeresen előforduló jeleneteket valószínűleg nemcsak a szemtanúk, hanem a múlt században nagyszámban terjedt metszetek és olajnyomatok is alakították. A világosi fegyverletétel egyéni hőse Görgey Artúr, végletesen negatív, romantikus hős. Az egész bukott ügy terhét rárakja a néphagyomány, „mert félt”, „mert lefizették”, „mert eladta az országot”, „mert már eleve áruló volt”. Sokan úgy tudták, hogy Görgey leginkább Kossuth királlyáválasztásától tartott. Későbbi sorsát általában nem ismerték. Mesélik, hogy elbujdosott szégyenében, de ha véletlenül valaki fölismerte, annak pénzt adott, ne szóljon senkinek, hogy látta. Akik találkoztak vele, megvetéssel fordultak el tőle. A néphagyomány Görgey-képe azonban mégsem egyöntetűen sötét. Ellenkezőleg, valamelyest tükrözi azt a vitát, amely szinte a fegyverletétel napjától folyik a magyar 94
