Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 10. szám - MŰVÉSZET - Keserű Katalin: A gödöllői művésztelep és a népművészet
SZEMLE PÁNDI PÁL: ELSŐ ARANYKORUNK Pándi a magyar felvilágosodást és reformkort nevezi első aranykorunknak. Nem nehéz vele egyetérteni. Történelmünk nagyszerű szakasza volt a XVIII. század utolsó évtizedeitől az 1848-as forradalomig és szabadságharcig ívelő, ez utóbbi eseményekben tetőződő félszázad, s benne az irodalom hatalmas feladatot vállalt és teljesített. Ahogy Illyés Gyula egyik versében lényegláttató tömörséggel megfogalmazta: e kor költészetében „futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak”. Az irodalomban előbb, mintsem a valóságban, megteremtődött a nemzet egészének otthont nyújtó ország. Pándi e kötet tanulmányaiban mégsem arra törekszik, hogy töretlen fénnyel csillogtassa a kor aranyát. Az ő szemében az aranykor nem diadalmenet, hanem nehéz problémákkal, gyakran feszülő ellentmondásokkal való kemény, de eredményes küzdelem. Szinte azt mondhatni: neuralgikus pontjai felől közelíti meg tanulmányai jelentős részében a kort. Árnyalt elemzéssel mutatja meg irodalom és politika lényegi összhangján, termékeny egymásrahatásán belül az eltérő utakat, az időnkénti ellentéteket. (Irodalom és politika a reformkorban, Az emberiség mérlegén, Petőfi és Kossuth.) A kétségtelenül progresszív reformkori nemzeti tudat részeként rámutat a nacionalista eszmék jelentkezésére. (Irodalom és nemzeti tudat a reformkorban.) Felhívja a figyelmet a kor legfőbb irodalmi irányzata, a romantika problémáira, differenciálatlan felfogásának veszélyeire. (Jegyzetek a romantikáról.) „Csakis a művekből kiindulva minősíthetünk” — írja az említett tanulmányban, s erre a következőben példával is szolgál, megmutatva, hogyan haladja meg Eötvös ábrázolási módszere a romantikát már A karthausiban, egyszerre, együtt véve tudomásul a kapitalizmusra való áttérésben a világtörténelmileg érvényes jót és a kapitalizmussal szükségszerűen együtt járó rosszat. (Egy észrevétel Eötvös első regényének ábrázolási módszeréről.) A kor költészetének legnagyobb alakjával, Petőfivel foglalkozva is az életmű leginkább problematikus szakasza felé fordul (Megjegyzések Petőfi Felhők ciklusához,), s kritikusan szembenéz azzal a kérdéssel is, a magyar marxista irodalom- történet egyik alapműve, Révai Petőfi-elemzése nem okozott-e bizonyos torzulásokat is a költőről kialakított képünkben (Révai József Petőfi- képéhez). Á kötet legterjedelmesebb tanulmánya a Bánk bánnal foglalkozik (Az ötödik felvonás). Itt is neuralgikus ponthoz nyúl Pándi, amikor épp a dráma záró szakaszát választja részletes elemzés tárgyául s egyben nézőpontul az egész mű átvilágításához. Irodalomtörténészek, rendezők, kritikusok ezzel vesződtek legtöbbet, s ha lehet hinni az emlékezésekben, a dráma közönségsikerét is ez befolyásolta gyakran kedvezőtlenül. (Illyés Gyula átigazítása is főként ezt vette célba, ezt tartotta szükségesnek gyökeresen megváltoztatni.) Pándi kérdésfelvetése: „igazolható-e s milyennek igazolható e pontról ’visszatekintve’ a legnagyobb magyar dráma.” Nincs terünk arra, hogy kötetnyi terjedelmű elemzését pontról pontra kövessük, csak néhány különösen fontosnak tűnő eredményére és további gondolkodásra ösztönző megállapítására hívhatjuk fel afigyelmet. Ilyen „egy mellékszereplő feltámasztása”, II. Endre szerepe fontosságának kimutatása. A király alakja örvendetesen súlyt nyert már az utóbbi előadások egyikében-mási- kában is, gondolok itt Sinkó László alakítására a Nemzeti Színházban vagy Horváth Lászlóéra Veszprémben. Pándi elemzése új szempontokat ad ahhoz, hogy ez az alak jelentőségében tovább növekedjék, hozzásegítve a dráma egészének teljesebb és hitelesebb értelmezéséhez. Igen termékeny, s a színpadi alakításban is hasznosítható gondolat annak a kimondatlanul is jelen levő belső konfliktusnak felvetése, amely Bánkban a közügy és a magánsérelem összekapcsolása miatt támad. Pándi kitűnően veszi észre, hogy Bánk lelki egyensúlyának megrendülésében benne lehet „Annak a látszatnak szorongató volta, miszerint ő, a nagyúr, országos sérelmek pajzsa mögé húzódva voltaképpen személyes sérelem miatt állt bosszút.” Termékeny szempont ez abban a tekintetben is, hogy Bánk „zavarának” egymást követő hullámai (közvetlenül a tett után, majd az ötödik felvonás folyamán), amelyek elemzésekben és előadásokon gyakran egybemosódnak, egymástól eltérő minőségű belső tartalmat nyerhessenek. Fontos, messzemenő következménnyel járó eredménye a tanulmánynak a Bánk tette és szándéka között mutatkozó ellentmondás hangsúlyozása. Bánk abban a tudatban öli meg a királynét, hogy tette a béke megőrzésének feltétele, ez a tudat azonban hamisnak bizonyul, s ez a legdöntőbb oka Bánk Melinda halálával beteljesedő tragédiájának is, „hiszen Melinda halála azt is jelenti. . . ., hogy felülkerekedtek, elszabadultak a rossz erők, tehát nem bizonyult kielégítőnek Bánk fellépése. Ilyen értelemben nem sok volt Gertrudis leszúrása, hanem kevés: a radikális tett radikális folytatást követelt volna.” A bánki tett és szándék kétségtelenül meglevő ellentmondásából levont következtetés, hogy ti. a radikális tett radikális folytatást igényelt volna, mindenesetre — mint Pándi is jelzi —„a drámai faktorok következetes ábrázolása eredményeként” mutatkozik meg a drámában, nem Katona tudatos szándékaként. Ezt bizonyítja — Pándi elemzésének további részében is — hogy a király Bánk tettének és szándékának egybeesését „igazolja vissza”, amikor így ítél: „előbb mintsem magyar hazánk 83
