Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 10. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (a tanulmány befejező része)
egyszerre költői és emberi — egyszerre okozza gyermekkori sebzettség, felnőttkori kételyek, és bizonyos visszhangtalanság. A művész ön-mandátumos, ön-jelölt és igen sokszor saját sorsát rontó. Emlékezzünk: az állítólagos személy Schwarz Bertold tudós szerzetes, miközben feltalálja a puskaport, a legenda szerint maga is felrobban. A művészetnek is megvannak a maga Schwarz Bertoldjai. A közértés, az érthetőség annak függvénye, hogy mit tudunk önmagunkról, mit merünk tudni önmagunkról, a világegyetemről, az emberekről, a történelemről, a művészről, életéről és a művészet feladatáról általában. * Látnunk és láttatnunk kell a hagyomány és modernség dialektikáját. Aki a modernség szükségeit tagadná, annak tulajdonképpen hagyománya sincsen, hiszen a tradícióban immanens parancs van: Haladj meg! Fejlessz tovább! Értékelj újra! Értelmezz! Rostálj és bővíts! Őrizz, hogy megmaradhass! Szeizmográf-érzékenységgel ki kell hallanunk a hagyomány legbensőbb üzenetét. Ahogy az ember legfőbb vágya: legyen utódja, úgy a hagyomány fő vágya és célja: a modernség. A hagyomány és modernség, őrzés és befogadás az asszimiláció és a disszimiláció kérdéseiben való nagy járatosságunkat is igényli. A dialektika nem az óvatosság tudománya, nem az egyirányú sarkított tételektől való horror gyermeke, hanem olyan módszer, amely természetünket fejezi ki. A jó hagyomány szelepei egészségesen működnek: idejében nyílnak és csukódnak. Ki ne látná egyetemes hagyomány és egyetemes modernség időkön átívelő kapcsolatait? A kapcsolópontokat? A variánsokat, az észjárás, a szellem szinonimáit? A mikro- és makrovariánsokat, mikro- és makroszituációkat? Kinek nem tűnnnek föl az ókori grammatikusok vitái, a középkori univerzália-problémák, a platoni ideák, a kabalisz- tikus tanok és a modern, struktúrára irányuló módszerek sajátos összefüggései? Kinek nem rémlik föl Cervantes Don Quijote és Sancho Panza párosában Beckett Estra- gonja és Vladimirje, s valamennyiben az ősök: Arisztofanész Dionüzosza és Xan- tiasa? A szellemi gazda és a földhözragadt szolga képe. A fenséges (vagy annak látszani akaró) és a vulgáris párosa? Ki ne fedezné föl a gorgó-fejeket alkotó fantáziában egy Bosch és Dali és egy Chagall majdan megvalósuló lehetőségeit? így ível korokon át művésztől művészig az üzenet. Hiszen a modernség gyakorlatilag alig több annál, hogy születik egy-egy művész, aki elsőnek olvassa el, elsőnek fejti meg a régi, esőtől foltos, széltől tépett, naptól sárgított táblákon, lapokon az emberi üzenetet. Úgy érzi: korokon át az éppen neki szól. A modern a régi-régi üzenetek címzettje. Cervantes ki tudta sillabizálni az Arisztofanész, Beckett pedig a Cervantes és társai üzenetét. Bosch megfejtette maga számára az antik groteszk titkát, amit Dali és Chagall ecsete a szürreálisban fölfogott? Hagyományosnak és modernnek lenni annyi, mint egyidejűleg élni múltat, jelent és jövő-időt, s ha jól meggondoljuk: másképp lehetetlen is élni. 82
