Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 9. szám - Sinka elfelejtett írásai a Szabad Szóban és a Szabad Földben - Sinka István: Daloló éhség (novella)

— Hiszen nem hagyja el őket az Isten — szóltak egymáshoz nagy hittel.

Lassanként nemcsak a közeli, hanem a távolabbi szomszédok is összebarátkoztak.

Ami kihűlt bennük, az egymás szeretete: ott a mi ajtónk előtt, a kis néném kacagása megint felmelegítette. És kezdték újra szeretni egymást.

Néha megtörtént, hogy az egész délutánt átkacagtuk. Csak amikor már a kisöcsém kacagása zokogásba fúlt, állottunk fel a létrafokáról és körülvettük.

— Hát téged mi lelt, kis pulya? — kérdeztük tőle egyenként.

— Nizzitek mán! — kacagta el újra magát a kisnéném. — Hát nem kicsurran a könnyem a nagy kacagástól! — Nevettünk tehát mink is tovább, csak a kisöcsém temette két tenyeribe az arcát, vézna kis sovány vállai meg-megrándultak a sírástól, úgy panaszkodott.

— Éhes vagyok! Kenyérke kell! . . .

Ilyenkor a kis néném előrehajolt, csenevész karját az öcsém nyakára fonta, s a fü- libe kacagott, de úgy ám, hogy szinte fuldoklott bele. Kacagott és köhögött.

— Te kis marha! — mondta, mikor szóhoz jutott —, hát nem tudod, hogy azért kacagunk, hogy a kenyérke meghallja és előjöjjön?

A kisöcsém reménykedett és újra elkacagta magát. Valamelyikünk kitalálta, hogy ha nem jönne elő a kenyérke, mink megyünk utána és megkeressük. Azonnal le is szálltunk a létrafokáról s megindítottuk a hajszát az eltűnt kenyérke után. Elől a kisnéném ment,s nagyokat szökött. Mi meg utána . . . S kacagtunk egyre és a szemünk karikázott. Felforgattunk minden tégladarabot, benéztünk minden sarokba, fel-alá az udvaron, le az üres kertbe; labodák alatt s mindenhol átkutattuk, ahol elférhetett egy szelet kenyér.

— Nincs! nincs . . . Nincs kenyérke! — nyöszörögte a kisöcsém.

— Hopp, itt van! Hopp, ott van! — kacagott a kisnéném és futott. Szinte már nem is a földön járt, hanem a levegőben lebeg, úgy képzeltük.

S egyszercsak, mikor már alig pihegtünk a fáradtságtól, benyúlt a nádereszbe, s kikapart onnan négy darab kenyeret.

Négy igazi, száraz, fekete darabkát. Úgy rejtette oda, hogy napokon át le-letört a kenyérporciójából egy kis részt és a nádereszben összegyűjtötte. Anyámnak fel is tűnt, hogy a kisnéném sápadtabb és erőtlenebb, mint szokott, s hogy jobban-jobban reszket a köhögésnél.

— Mi van veled, Veruskám? — mondta neki szomorúan. — De a kisnéném a nyakába ugrott, s kacagott csilingelően, puhán, míg csak erőt nem vett rajta a fuldoklás. S ez így ment napokon át minden este: a kisnéném kacagott anyánknak... Csak akkor nyöszörgőit néha-néha, mikor már lefeküdtünk. Sokszor arra ébredtünk, hogy anyánk éjjel felkelt, törölgette a kisnéném arcát, s aztán nézte hosszan-hosszan és sírt . . .

Igen: Mikor aztán megkerült a kenyérke, körbe ültünk az udvar közepi re, s a kisnéném ott apró falatokra tördelte a megkerült kenyeret. Lassan csinálta, hogy teljen az idő. Mi meg néztük csodálkozó, nagy szemekkel. Mikor már az utolsó darabka is falatokra volt tördelve, középre tette az egészet egy lapulevélre. Mi, ketten a bátyámmal, vártuk türelmesen, csak a kisöcsém nem bírt magával. A szája szinte lázasan piros volt és reszketett. Sírt és kacagott egyszerre. A szomorú tímár portájáról átnyúlt a kerítésen egy lombos eperfa-gally. A nagy kövér, fakó epreket már régen leráztuk róla, csak néhány zsendült szem tarkállott még a levelek közt. A kisnéném azt mondta napokkal azelőtt, hogy akkor ehetünk epret csak, ha lesz hozzá kenyérke. Igen, mert egyik kenyértelen napon, délfelé, mikor már alig vánszorgott az éhségtől, megevett félmaréknyi epret, s akkor nap délután nagy jajszóval jajgatott és fetrengett körül a nagy kopasz udvaron.

9