Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Németh Lajos: Kondor Béla
SZEMLE NÉMETH LAJOS: KONDOR BÉLA Még friss és közeli az emlék, a kondori életműnek mégis kirajzolódnak a távlatai. A szép album borítóján látható jelenet (A szentek bevonulása a városba), akár a festő halála utáni inkarnációit jellemezheti. Bár a képen csak kölcsön vett subákba és furcsa kalapok alá költözött gyerekek; páncélos vitéz, álszakáll sarjadzik vattából a búzakék szemek alatt. A furcsa gyermekmenet felhőkön tapos, kezükben össze nem illő hangszerek. A mítoszteremtő Kondor hatása és szellemnyoma máris jelentékeny, és itt leginkább a kortársi tudatban hagyott emlékeire gondolhatunk. Megrázó lírai emlékezésekre a vele egyívású nemzedék hangján, Juhász Ferenc és Nagy László fejfaállítására mindenek előtt. Vagy Kondor művének egyszerűbb csodálóira, kár lenne szólni perzselő stílusának pislafényű követőiről. Tündöklő legendát formált már az élő is maga köré: az ő tüze és titka nélkül pedig csak szolgai manír minden formáit idéző ceruza-, toll-, metszőtűvagy ecsetvonás. Kondor művészetének értő elemzői korábban is voltak, de egyre sokasodnak köznapi értői is. Ugyanígy epigonjai, mint egy-egy fejedelem körül a számító udvarnokok. Csontvázát már őrlik a földi ragadozók. Rövid életében (1931—1972) a maga választotta strázsán — Nagy László szavaival élve —, az „öldöklő angyal tövében” élt, útja így alig vezet túl négy évtizeden. Az életműre ebből másfél évtized maradt, nyugalmat számára csak egy-egy „boldogságtöredék”, a múló pillanat hozhatott. Meg a biztos tudat talán: ott áll a kürtösök között Jerikó falainál. Csak az összehang- zások erősségétől függ, és idő kérdése az, mikor dől le a fal, hogy mögüle egy megtisztult világ tűnjön elő. Amelynek fundamentumát éppen az életmű másfél évtizedében erősítették a lebontásra ítélt külső falazat mögött. Csakhát Kondor türelmetlen volt — és ellenfele minden óvatoskodó és fontolva haladó —, az ő Krisztusa a baltákkal és késekkel összerótt kereszteken a szokásosnál jobban és kegyetlenebbül szenvedett. Angyala szájában a kés jelentette az igét, pásztora kardot, bohóca pajzsot viselt. A festő az ítélkezők igézetében égett, de a sokáig így viselt késfel- sebzi a nyelvet, szétroncsolja az ajkakat. Elszántságát fokozhatta a tudat is: érték és maradandó, korszerű, amit csinál, eleven eszmékért ég el, korában él az alkotó. A világ vonaglott angyalainak korbácsütése alatt, de az alkotó homlokán igazi a jel, testének része a csillag, amelyet mások csak hivalkodó ékszerként, olykor éppen tehetségük pótlására, eleven voltuk elkendőzésére tartanak az arcuk elé. Hangerővel és hars színekkel helyettesítve az állítás hitelét. József Attila csak 32 évet élt, Adynak a Kondoréhoz hasonlóan rövid életút jutott. Saját tüze és türelmetlensége égeti el a század jó néhány igazi lírikusát. A tüzek hevét csak a méltó figyelem és érdeklődés csökkentheti, az átvett és megosztott hőmennyiség. Valójában talán mégsem a szépen temetett és oszlopra emelt életművektől kellene hevülnünk tehát, a hasonló példák után ez nem csekély figyelmeztetés. Kondor,.szenvedett attól, hogy az elidegenedés könyörtelen ereje es a szabadságkorlátozó szisztémák szigora az embert töredéklétre kényszeríti ...” — írja az életmű legszebb festői alkotásait bemutató album bevezetőjében Németh Lajos, ennek a szinte messianisztikus indítékokkal túlterhelt életpályának talán a legfőbb alapélményét ragadva meg. Nem először és bizonnyal nem utoljára sem, hiszen Németh a művész igazi értékeinek legjelentékenyebb hitvallója volt korábban is. Kondor vívódásainak tanúja, értője, csitítója és osztályosa. Elemzéseivel méltó kezekbe került a kondori mű: most a festmények albuma a korábbi grafikai album (1969) után. Kondor Béla művészete akkor teremti bennünk a legtisztább katarzist, amikor a művész szintézist kísérel teremteni az elmúltak és a század leghumánusabb eszméi között. És bizonnyal ennek a vágynak a heve szívhatta el az életnedveit. Szemben a tapasztalással, hogy ez a szintézis csak az ő tudatában és kegyetlen fényű tábláin létezik. A kortársi közvélemény egyszerűbben megfejthető képleteket kíván, azonnal felismerhető egyenleteket. Melegebb színeket és fegyverek nélküli angyalokat is. Mindezek mellett a „jelet hagyni” állandó gesztusa élt Kondorban (köteteiben és mappáiban, képein valóban ott a jel), és szintézist keresett festői stílusában is: a század kísérleteinek a szintézisét. Állandó vágy sarkallhatta, hogy kerülje az egysíkút és középszerűt, a könnyen osztályozható^ Egy 1959-ben keletkezett művén (Emberpár) máris a jelzett összegzés komplex igénye mutatkozik: az emberpár (felsejlő szárnyak a férfi vállai mögött, kezében virág, lábánál borosüveg, a feje körül korai glória) egy szerkezetesre formált világra néz, a város felett szürke a napkorong. Sajátos eszmék mellett konstruktív és expresszív formák találkozása a kép, és hasonló 89
