Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - MŰHELY - Hasznára lenni a Duna-táj népeinek (Beszélgetés Balogh Edgárral szociográfiai kérdésekről - Az interjút készítette: Hatvani Dániel)

felelősségével a mai hiányokból és esetleges mai ellentmondásokból a kivezető utakat keresik. Egy új szociográfiai felmérésnél számításba jöhetnek nálunk is mind a román, mind a magyar írók, és a valóság felmérésénél — különösen nálunk, a nemzetiségi területen — alapvetően számításba kell venni, hogy a változások nemhogy eltávolítaná- nak, hanem közelebb hoznak minket egymáshoz még akkor is, ha a nemzetiségi kérdésben alkalmilag látszólagos ellentétek keletkeznek. Hogyan értem ezt? A tudományos- műszaki fejlődés, az iparosodás, az urbanizáció, a demográfiai változás, a szocializmus fejlődése olyan közös munka, amelyben az együtt élés nemcsak erkölcsi jelszó, hanem mindennapos gyakorlati tartalom is. Az új szociográfiát magyarul nem csinálhatjuk meg úgy, hogy számításba ne vegyük a román változásokat. Ám ez fordítva is igaz: a román írók sem vehetik számításba — ha tényleg a valóságot és az igazat keresik — a román változásokat anélkül, hogy az együttélő magyar nemzetiség változásait is be ne számítsák. Nem is szólva arról a nemzetközi viszonylatról, melynek keretében a szocialista országok sem szigetelődnek el sem a valóság tényleges felmérésében, sem a jövőkép közös kialakításában. Ezért vagyok én a szocialista integrációnak a híve, abban a reményben, hogy Románia és Magyarország, vagy Magyarország és a többi államok közötti viszonyban egyre közelebb kerülnek egymáshoz nemcsak az egy országban élő különféle nemzetiségek, hanem a különféle országokban élő különféle vagy hasonló nemzetiségűek is.

Úgy vélem, érdemes arról is gondolkodni: a szociográfiánakmanapság miféle gyakorlati haszna lehet? Még a legnehezebb körülmények között is bele kell szólnunk a közgondok alakulásába, hogy előre vigyük az ügyet, mindannyiunk ügyét, mert az emberi élet legfőbb értelme, hogy rendületlenül bízunk a haladásban. Ez a magatartás még a tévedések hibaszázalékaival együtt is ezerszerte értékesebb, mint az elegáns és a passzív félrevonulás. Ez utóbbi esetben csak az ártó és a rontó erők működési esélyeit növelnénk és növelik azok, akik így tesznek. A kérdés ezek után: a közgondokba való tömegméretű bekapcsolódásnak, az arra való serkentésnek alkalmas irodalmi eszköze lehet-e a szociográfia?

A kérdésben elhangzott, amit válaszként mondhatnék. A különbség az, hogy én nem azt mondom, hogy az esélyeinket növelnénk, hanem: esélyeinket növelnők. De komoly dologról van szó, nem üthetem el tréfával. Az új szociográfia, a nemzeti és nemzetiségi létet faggató tudományok szüksége sokkal több, mint önismereti igény — erkölcsi szükséglet is. Nemcsak az író felelős erkölcsileg — bár annak erkölcsi felelősségéből, emberségéből kell kiindulnia az igazmondásnak —, hanem a társadalomnak is feladata, hogy a valóság megvallásának, az őszinte feltárásnak az értékét felismerje és támogassa, még akkor is, ha az olykor kedvezőtlen tükörképeket mutat.

A szociográfiának tehát van esélye azt elérni, hogy minél kevesebben legyenek azok, akik félrehúzódnak, félreállnak, mert nekik úgy kényelmesebb...?

Fogalmakat tisztázzunk! A szociográfia és a publicisztika közti irodalmi különbségre figyelmeztetnék. Új szociográfiára mindenképpen szükségünk van, a mai változások által létrejött népesedésképre, szociális és erkölcsi képre. De hogy ezekből tanulságokat vonhassunk le, hogy azokat alkalmazhassuk a közélet továbbfejlesztésére, ahhoz nem elég a szociográfia. Sohasem volt elég. Ahhoz publicisztika is kell. Vagyis közírás. Baráti beszélgetések alkalmával többször elmondtam: egyik nagy szociográfusunk Kossuth Lajos volt, aki a szociográfiai tényközlésből a publicisztákába lendült át. Vagyis: felmért valamilyen társadalmi helyzetet, vagy képet — régi beszédei, vezércikkei például a Pesti Naplóban, mindig egy-egy szociográfiai előtérből indultak ki —, de nyomban azután népet, nemzetet sorsában érintő következtetésekre jutott. A köz87