Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Csató Károly: Kirostált kavics (szociográfikus kísérlet)
itt — vége, de egy szovjet páncélozott autó volt. Nagyon megörültem, mikor megláttam a szovjet kiskatonát. Kérdem tőle, tört oroszságommal, mit akar? Akkor szólal meg a Mándi, hogy akarsz-e jönni dolgozni? Részt akarsz-e venni a párt megszervezésében? Várjunk. Tisztázzuk, hogy arra a pártra gondolsz-e, amelyikre én gondolok? Akkor még nem tudtam, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt lesz. Arra — mondja. Na gyerünk! Várjál, felveszek egy kabátot! Kint várt az autóban a Pápai elvtárs. Én írtam végig az egész piacot, hogy ÉLJEN A SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT! LE AZ ELLENFORRADALMÁROKKAL! Tiszta mész voltam. Itt is kihúzta magát a Sanyi, a Mándi, mert ő csak a vödröt hozta, én meg irkáltam. Nem volt valami kellemes, mert kétszer vagy háromszor meg is akartak verni bennünket, de szerencsére ott volt a szovjet kiskatona, meg nekünk is volt fegyverünk, mert a szovjet parancsnokságon kaptunk fegyvereket. Visszakanyarodva a Munkásőrségre, én megalapítója vagyok. Első naptól kiképző voltam, és egyre magasabb beosztásba kerültem, majd függetlenítettek ... Miért váltam meg a munkásőrségtől? Őszintén kérte az elvtárs, hogy mondjam meg. Őszintén megmondom. Nekem ott már semmi bajom nem lesz, ez az igazság. Jött egy olyan rendelet, hogy aki a 45 évet betöltötte és legalább húsz éves szolgálati viszonya van, kérheti magát nyugdíjba. Bennem volt fájdalom, sérelem ... Kérem, beadtam a papírt és elfogadták, így kerültem nyugdíjba, szeptember elsejével. Ekkor kerültem a körzetgazdálkodási vállalathoz ismét. No, itt megint egy érdekes dolog. Tudniillik az igazság az, hogy ott motoszkált a fejemben az, hogy én nagyon szeretem a munkát, a gazdasági munkát. No, nem azt mondom, hogy a munkásőri és a katonai feladatokat nem szerettem; szerettem, de emebben jobban otthonosan mozogtam, úgy jobban éreztem, jobban is kedveltem. Minden órahosszában más és más a termelés. Nagyon szerettem az ilyen kombinációkat, ide-oda csapon- gásokat. Kértem, hogy lehetőleg gazdasági munkában helyezkedjek el valahol. A tanács vb és a párt- bizottság javaslata alapján kineveztek a vállalat igazgatójának hetvenegy szeptember elsejével. Augusztusban szabadságon lettem volna, de nem mentem szabadságra egy percre sem, hanem kijártam a vállalathoz minden áldott nap. így kerültem a vállalathoz vissza. Nyolcszázötvenezer forintos veszteséggel vettem át a vállalatot és majdnem hárommillió többleteredményt hoztunk másfél év alatt. Nem az én érdemem, hozzáteszem. Az ottani kollektíváé. Sokat ismertem közülük, hiszen hét és fél évig dolgoztam velük. Sok ott volt még, meg ott van még. Messziről tudtam azt, hogy hány családja van. Azt is sejtettem, hogy munka közben az ember arra megy és melózik az a dolgozó, hát megkérdezi; hanyadikos már a Böske, vagy az Erzsi vagy a Pityu? Uh! Igazgató elvtárs, már hatodikos vagy hetedikes! Hú! Te jó ég! De megnőttek! Na, szóval ez nem esik az embernek rosszul. Én ezt tudom magamról is. Hát így kerültem én a vállalathoz. Nagy ambícióval, nagy lelkesedéssel, „és megfogyva bár, de törve nem” kerültem el a vállalattól. Ez az életem legnagyobb tragikuma. — Hogy érti? — Mert itt aztán úgy kitörtem a nyakamat! Úgy eltörődött a nyakam, hogy nem is igyekeztek helyre tenni. Nem is igyekeznek. Valahogy úgy vagyok —, no, ne higgye az elvtárs, hogy életunt vagyok, ne higgye ezt az elvtárs—, hogy akár az elvemet, akár bármimet megadtam, eladtam. Szó sincs róla! Csak rosszul esik, mert mindenki követhet el hibát és követ is el. Csak az az ember nem követhet el, — ezt nem én mondtam, ezt nálam bölcsebbek mondták —, aki nem dolgozik. De hozzáteszem: ha követ is el valaki hibát, azt közösen ki kellene tudni javítani, és felhívni rá a figyelmet! Nem egyből eltörni az illetőnek a nyakát, gerincbe törni az illetőt? Nem szép dolog! Nem elvszerű, nem elvtársi. Hát, velem ez történt. Hibám is van. Volt is. Egy részére magam is rájöttem menet közben. Egy része meg adódott is. (Befejező rész a szeptemberi számunkban.) 71
