Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - Emlékezések Kondor Bélára - Gerő János: Az "öt-tag" és a többiek (elbeszélés)
Mi jogon? Mert fentről jött? Ki látta valaha a mi elnökünket részegen, ki meri állítani, hogy ők bármit elsikkasztottak? Az a gazember Jánosi? — A revizor is! — Az semmi, mi azt tudjuk. Nem olyan buta már a paraszt, mint sokan gondolják. — Mégse vették észre, mi történik! — Mit? Hogy tisztességesen, jól dolgoztak? Hat évvel ezelőtt még hárommillió mérleghiányunk volt, most négymillió forintunk van tartalékszámlán a bankban. Nézze meg, mit telepítettünk, mi minden fordul termőre: barackos, szőlő, körte. Ezt náluk nélkül nem érjük el. Mifelénk még tíz évvel ezelőtt is azt számolták az emberek, kit kell majd agyonvágni a nagyfejszével, ha fordul a helyzet. Névsor is volt ám, fejből tudta mindenki! Most meg már úgy megszokták a közöst, a szövetkezeti munkarendet, hogy eszükbe se jutna másképpen csinálni. Azt hiszi, ilyesmi rendes vezetők nélkül létezik? Nézze meg az Új Élet téeszt, amit nemrégen hozzánk akartak csapni! Tele vannak adóssággal, az elnök elissza az eszit, az agronómus belebetegszik a hiábavaló pofázásba, a tehetetlenségbe. Miért nem ott vizsgálódtak? Oda nem jutott revizor? Tudjuk mi, ennek az okát! Azt, hogy ez a hely kellett valakinek. Dőlt az öregből a keserűség, a szitok, nem is próbálta magát visszafogni. A párt- bizottság embere nem győzte kapkodni a fejét, csak egy-egy megjegyzést kísérelt tenni, de az öreg leintette: — Hallgassa csak, nem árt, ha Solti meg a revizor véleményén kívül másfajta véleményt is megismer. Teljesen csalódtam benne. A fenének se jutott eszébe, hogy ilyen apja van a párttitkárnak — gondolta Bene mérgesen, és minél hamarabb igyekezett kívül lenni a házon. Az öreg még mondta tovább, de ő vette a kabátját, kalapját, kilépett az ajtón, és megkönnyebbülve felsóhajtott, amikor végre nem hallotta a házigazda szóáradatát. Később az jutott eszébe, hogy megérdemli ezt a tortúrát, mert mindenféle bizonytalan kimenetelű ügyet azonnal felvállal. Legalább nézett volna utána alaposan ennek a dolognak is, de nem: Jentetics szólt, és ő már ugrott. Most aztán nekivághat a községnek, mert még semmit nem végzett abból, amit magára vett. Nem maradt más hátra, még egyszer megnézte a szövetkezeti irodát, mint utolsó mentsvárat. Éppen kimászott a kocsiból, amikor megállt valaki a járdán, és ráköszönt: — Jó estét, Bene elvtárs! Örömmel felkiáltott, mert éppen a keresett emberbe botlott: — Két napja üldözöm, még szerencse, hogy erre fordultunk! — Hallottam, de tudja, milyen a szegényember élete, egyszer itt, máskor ott. Topogtak rövid ideig a járdán, azután a párttitkár feltette a kérdést: — Hazakísér, vagy visszamenjünk az irodába? — Haza ne! — tiltakozott Bene. — Onnan jövök. A központban már nem tartózkodott senki, leültek az elnök szobájában a kényelmes kanapéra. Bene elkezdte mondani jövetele okát, de még be se fejezhette, Berta József félbeszakította: — A pártvezetőséget erre én aligha tudom rávenni. Megmondom őszintén, magam is azon az állásponton vagyok, hogy nagyon felfújták ezt az ügyet. Az elvtárs biztosan látta a revizori jegyzőkönyvet. Hát, mi van abban? Bűntény? Ennyiért felfüggeszteni az elnököt meg a főkönyvelőt? Arra megy az időm nagy része, hogy csillapítsam a tagságot. Mióta ez a hercehurca folyik, alig lehet rendet tartani, ilyen fegyelmezetlenségre nem is emlékszem. Az emberek isznak, munkába alig lehet elcsalogatni a tagság egy- harmadát, azt mondják, én se pofázzak, mert vagy benne vagyok a disznóságba én is, vagy menjek a (tudja hová?), ha nem tudom megvédeni a vezetőinket. Bene sokára szólalt meg: 43
