Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

vezzem a pártalapszervezetet, s mire észbekaptam, huszonhárom éves fejjel már párttitkár voltam. Igaz, az építkezés pártbizottságának titkára is csak huszonhat éves volt. . .”

Én magam csak huszonkettő múltam azon az őszön és tavaszon. Sem mi Pentelével kapcsolatosat nem tudok előbányászni emlékeim közül. Ha csak az orosz tankönyv bárgyú kis olvasmányát nem, ami így kezdődött: Sztálinváros sztoitszja, azaz épül Sztá- linváros. Ám ezt a könyvet minden bizonnyal 1951. november 7. után nyomtatták, hiszen addig Dunapentele épült.

Jóval később, a városépítés történetét kutatva találtam meg a Dolgozó Ifjúsági Szövetség 1950 októberében keltezett felhívását.

,,Magyar ifjúság, építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét! A dolgozó és tanuló ifjúság, az egész ország határtalan lelkesedéssel fogadta annak hírét, hogy pártunk nagyszerű feladattal bízta meg a magyar munkás-paraszt- és értelmiségi fiatalokat; karolják fel a Dunai Vasmű felépítésének ügyét. Á Dunai Vasmű szocialista építőmunkánk hatalmas alkotásai közül is kiemelkedik, ötéves tervünk büszkesége, amely majdnem megkétszerezi vas- és acéltermelésünket. A hatalmas gyár körül iskolák, óvodák, üzletek, mozik, egészségügyi intézmények épülnek, új szocialista várost emelünk. A Dunai Vasmű a béke műve.

Sokezer tonna földet, vasat, betont, téglát kell megmozgatni, hogy megszülessen ez a diadalmas alkotás. Fáradtságos, hősies munkára van szükség, amíg a nagy vasmű kohóiból kiömlik az első új acél. Népünk nem egyszer mutatta meg teremtő erejét, nem egyszer bizonyította be, tud nagyot alkotni.

Magyar ifjúság! Jelentkezz a Dunai Vasmű felépítésére, bizonyítsd be ország-világ előtt, hogy hű fia vagy hazádnak, lelkes segítője, elszánt harcosa a békének. .

íme egy hajdani magyar ifjú vallomása:

,,— Én szabályosan elszöktem az iskolából. Erdész akartam lenni, de a kecskeméti középiskolai felvételi bizottság úgy döntött, hogy állattenyésztő leszek. 1950 őszén édesanyám és a tanári kar tudta nélkül Baján hajóra ültem, hogy Pentelére szökjek. Ünnepi ruhában, értsd egy szál ingben, fehér short nadrágban, hónom alatt az iskolatáskával. Szöktem magam, és a mások választotta jövőm elől, anélkül, hogy tudtam volna, mit is akarok.

— Éjszaka érkeztünk Pentelére. Huszonöt év távlatából sokminden összemosódik. Ponyvás teherautóra emlékszem, batyukra, tülekedésre és egy rövid utazásra, valamerre. Egy alvó falu, néhány barakk, amelynek egyikében tétova villanygyújtási kísérletünket dühös káromkodás és egy falhoz csapódó gumicsizma akasztotta meg.

— Reggel korán és kábultan ébredtem. Féltem. Azokkal, akik éjszaka és korán reggel érkeztek egy barakk előtt verődtünk össze. Vártuk a munkásfelvételi iroda embereit. Amikor elkezdődött a nyilvántartásba vétel és rám került a sor, úgy léptem az átírótömbbel hadonászó férfi elé, hogy szenttül hittem: még aznap visszazavar oda, ahonnan jöttem.

— Nem így történt. Éppen olyan simán felvettek, mint sok mást. Kilenc órára már túlestem a fertőtlenítésen és reggelit is kaptam. Kezemben félliteres alumíniumbögréből, vidáman kortyoltam a kávét, haraptam a gyümölcsízes kenyeret. Vártam, hogy kijelöljék a munkahelyemet. Baltás, szekercés emberek közé kerültem, segédmunkás lettem az ácsok mellett. így kezdődött az életem Dunapentelén.

— Megmondták, mit kell csinálni. Mindig így volt ez. Öt évig éltem kollégiumban, meghalt apámat is nélkülöztem, nem voltam mimózalelkű gyerek. Ebédnél odaültem a felnőttek közé, elviccelődtek velem, hátba veregettek. Az egyik azt mondta: nekem lesz jó, mert ami itt épült, az mind az enyém, meg az én fajtámé lesz. A másik csak legyintett: hülyeség, még hogy itt város épül! Esetleg néhány ház, meg néhány gyár.

53