Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 7-8. szám - Emlékezések Kondor Bélára - Dávid Katalin: Angyalt tartok a kezemben...

ANGYALT TARTOK A KEZEMBEN...

Nem mint barát és nem mint művészettörténész emlékezem most Kondor Bélára, bár megtehetném. Mert mint barát, voltak nehéz napok és hetek, amelyen átsegített engem és bizonyosan nem egyszer én is átsegítettem őt. Mint művészettörténész pedig — nem mint kritikus, mert a kész művel én nem foglalkoztam, csaka készülővel — sokszor kellett válaszoljak neki ősi jelek értelméről vagy egy gondolat ősi jelbe-formá- lásáról. írtam is erről a Liberius-festménnyel kapcsolatban, de azt hiszem, egyszer meg kellene írnom a többi kép ikonográfiái kialakulásával kapcsolatos emlékeimet is. (Pl. hogyan került a „király” felirat a Pléh Krisztus-ra, vagy hogyan alakult ki a taberná- kulum ajtó kompozíciója, stb.) Azonban ismétlem, most nem a barát és nem a művészettörténész emlékeit keresem.

Én tudniillik ezek mellett modellje is voltam Kondor Bélának, sok éven keresztül ültem rajzaihoz és festményeihez.

Itt nem azokról a képekről beszélek, amikor engem festett le, hanem azokról, amelyeken személytelenül alakultam kompozícióvá. Különben is ez volt a gyakoribb eset, amikor nem rólam volt szó, hanem sokszor csak egy mozdulatról, amit rólam rögzített a képre. így nőttek szárnyaim és lettem angyal, aki ítélkezett és hírt hozott, lettem szárnyas ember vagy egy imádkozó alak. Máskor csodálatos és félelmetes szerkezetek vettek körül, Ezékiel látomását kölcsönözte nekem. Pedig tudta, hogy már az is sikerélmény számomra, ha egy szöget be tudok verni a falba, de ezeken a képeken azért illendően hozzáértő arcot kölcsönzött nekem. Sokszor pedig még a mozdulatom sem kellett neki. Leültetett, mint egy igazi modellt, megformálva körülöttem a környezetet néhány tárggyal. Aztán valami egészen mást festett, amit persze én csak néhány nap után tudtam meg. Csupán egyszer kérdeztem meg egy ilyen kép elkészülésekor, hogy tulajdonképpen én mihez kellettem. Úgy emlékszem, egy gépet festett akkor. Azt válaszolta, hogy ne haragudjak.

Talán a legkedvesebb modell-élményem a következő. Volt egy nagyszélű fekete kalapom, megkért, hogy abban üljek a képéhez. Egy nagyobb méretű vászont készített elő ehhez. Kezembe tett, térdemre állítva egy cserép virágot. Ezt kellett tartanom a nagy fekete kalapban. Megkért, hogy ne nézzem meg a képet addig, amíg el nem készül. Ültem jó néhány napot, volt biztosan egy hét is, amíg készen lett a kép. A kész kompozíción egy angyalt tartok a kezemben. Persze a cserép virág is megmaradt, a lábaim elé helyezte a földre. A festmény felső bal sarkában felírva a kép címe: CSOKONAI. Hogyan alakultam át a költővé? A kalapom úgy ahogy megmaradt — bár az árvalányhaj igazán nem volt rajta az eredetin. A ruha pontosan megfestett felső részére sujtásokat rakott, az ujjak és a mandzsetták eredetiek maradtak, de a sujtásokkal szikár férfitestté formálódott az alak. Azonban, ha megfigyelik a festményt, látni fogják, hogy elfeledkezett a női modellről és csak a felső testet alakította át a téma szerint: a szoknya, a női láb, a térd, a csípő a modellé maradt. A cipő is az eredeti, de az egy nemtelen darab volt: szíjjal megkötött saru. Néhány év telt el. A kép szerepelt kiállításokon, vevője is akadt, de ez azok közé tartozott, amelyeket nem akart eladni. Egy alkalommal valamiért ki volt téve a műteremben a kép — ez már sok esztendővel a festése után történt — amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem fejezi be, miért nem alakítja teljesen Csokonaivá az alakot. Hallom a választ: „Befejeztem — mondta — de miért ne adjak módot a művészettörténészeknek arra, hogy gondolkozzanak, mit is akartam kifejezni ezzel a kétnemű manusszal.”

31