Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - Emlékezések Kondor Bélára - Bodnár György: Keresetlen öntudatosság
KERESETLEN ÖNTUDATOSSÁG Szemérmessége most alighanem tiltakozna, és valószínű, hogy egyáltalán nem szemérmesen. Nem szerette az ünnepnapokat az emberi kapcsolatokban sem, s a fennkölt szavakat hamar megakasztotta egy kaján közbeszólással. Bántónak éreztük sokszor, de tartós sebet sohasem kaptunk tőle, mert erősebb volt szeretetének és gyengédségének emléke, és mindig sejtettük, hogy azért bánt bennünket, mert önmagát kínozza. Alighanem, bizonyára — mondom, mert egyre bizonytalanabb vagyok, hogy emlékeim hitelesen őrzik-e alakját. Hiszen a halála előtti utolsó megrendült hetekben ő maga ültette belénk a meglepő cáfolatokat. Hosszú, késő esti telefonbeszélgetésekben mondta el gondolatait, szavakba tette át terveit és kételyeit, s amire korábban aligha volt példa, dicsért is, a mi írásainkat tette főszereplővé legalább néhány percre. E kései órák emléke azután előhívta korábbi félszavait, régi mosolyát és okos tekintetét, annak jeleit, hogy figyelt ránk, ismert bennünket és ragaszkodott hozzánk. A fiatalok és a külvárosok zsargonjait is azért szerette, mert érzelgősség nélkül közvetítették legbensőbb ügyeit, életének igazán nagy dolgait, a szemérmesség leplét borították érzelmeire és vallomásaira. És előhívták azt a figyelmet, amellyel elénk rakta újabb és újabb műveit, s előhívták mesteremberi kommentárjait is, amelyekkel munkáját kísérte, ha éppen munka közben toppantunk be hozzá. De voltaképpen mi ellen küzdők most e körülményes szavakkal? Nyilván az élő emlék és a kifejezés eredendő ellentétével is.deszámom- ra még gátlóbb az a gondolat, amely személyes emlékeim mérlegelését kíséri. Nem növelem-e meg esetleges közös dolgaink értékét, nem tolom-e magam abba a fénykörbe, amelyért csakis ő égett el. Pedig forrásanyagok közlőjeként nincs szükségem szorongásra, mert életem szerencséje úgy hozta, hogy majdnem két évtizeden át nemcsak baráti köréhez tartozhattam, hanem olyan szellemi találkozások részese is lehettem, amelyekben a hétköznapi élet dolgai egy művész történetévé fogalmazódtak át. Első találkozásunkat Nagy Lászlónak és Németh Lajosnak köszönhetem. Nagy László hozta el 1955 végén az Új Hanghoz, ahol az egyik szerkesztő voltam, Kondor Béla néhány rajzát, amelyekből azonnal közzé is tettünk. S fél év múlva Németh Lajos mutatta be ugyanennek a folyóiratnak a lapjain a Dózsa-sorozatot — a nagy felfedezés pillanatát rögzítve. Sokunknak boldog időszaka volt az Új Hang e két éve, hiszen egy önmagára találó nagy irodalom és művészet támogatói lehettünk. Ez a — mondhatnám — hivatalos találkozás alapozta meg a Quint Eszpresszóban eltöltött későbbi sok-sok órát, amelyekben már sokkal kevesebb szó esett a nagy ügyekről, de amelyekben az olyany- nyira nélkülözhetetlen emberi közösség alakulhatott ki. Kondor Béla, Körner Éva és Németh Lajos társaságában én outsider voltam itt, hiszen kevés közöm volt a festészethez és nem szerettem az italt. Mégsem lettem idegen, közös volt bennünk, hogy egyikünk se választotta el hétköznapjait nagy ügyeitől. Sokáig csupán sejtettük, hogy Kondor Béla verseket is ír, ezért irodalmárként az én tisztem egy ideig csak a könyvkölcsönzés és az irodalmi témájú megbízásokhoz a szakirodalom ajánlása volt. így született meg a Kaffka-portré, a Petőfi-sorozat, az irodalmi illusztrációk sora, s így készülődött kevesebb sikerrel aTersánszky-portré is. A költő Kondor Bélát kettős szemérmesség fedte el előlünk, amely csak akkor nyílt meg, amikor a nyilvánosságra lépés gondolata megérett benne. Ekkor verseit nekem is megmutatta, amelyekben nemcsak a teljes érték lepett meg, hanem a keresetlen öntudatosság is. Annak idején azt tervezte, hogy illusztráció nélkül teszi közzé verseit — a verselő festő képzetét eleve elkerülendő. Megkért második kötetének áttekintésére is, amelyet azonban már sohasem fejezhettünk be. Ezek a lapozgatások már az utolsó heteket idézik. Itt végkép eltűnt a hétköznap és a művészet ellentéte, valami nagy elszámolás fogta egységbe panaszait és terveit, emberi gesztusait és gátlásait levető gondolatait. Utólag tudjuk, hogy a halálra 29
