Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - KRÓNIKA - A Forrás új nívódíjasai (Tornai József és Szekér Endre önvallomása)

A FORRÁS ÚJ NÍVÓDÍJASAI

Az 1976. évi 5000 Ft-os Forrás nívódíjat a Forrás főszerkesztője (Hatvani Dániel) és a Duna—Tisza Közi írócsoport titkára (Zám Tibor) döntése alapján TORNAI JÓZSEF a folyóiratban közreadott verseiért, műfordításaiért, tanulmányaiért, és SZEKÉR ENDRE tanulmányaiért, interjúiért, kritikai írásaiért egyenlő arányban megosztva kapta meg. A díj átadására 1977. március 8-án került sor.

Nívódíjas munkatársaink önvallomását ez alkalomból közöljük:

Legalább három éve dolgozom a VERES PÉTER-ÉNEKEK című verseskönyvön. Ebből már sok megjelent. Jelenleg — úgy érzem — a kötet utolsó húsz—harminc versénél tartok. Azért mondom, hogy úgy érzem, mert az egész könyvet egy számomra homályos indíték íratja velem. Tehát nem tudhatom, hogyha a most készülőiéiben levő húsz—harminc ének meglesz, már tudni fogom, mi az, ami engem Veres Péterben izgat, vagyis ilyen erővel hozzákapcsol. A versek nagyrésze megkezdett állapotban van. Időnként sikerül egyet-egyet befejeznem. Van, amikor éjszaka döbbenek rá, hogy valami még kimaradt abból a mondanivalóból, melynek teljesnek kell lennie. Úgy érzem: csak azért érdemes esetleg száz éneket is megírnom, hogy akkor mindaz, amit számunkra Veres Péter tettei, magatartása, gondolkodásmódja és irodalmi művei jelentenek és mondanak, a maga kikerülhetetlen súlyával és gazdagságával sugározzon ebből a könyvből.

Mostanában gyakran félek attól, hogy képtelen leszek, képtelen vagyok ezt a ciklust befejezni.

Ha mégis elkészülnék vele, szeretnék Adyról írni hosszabb tanulmányt. Gyerekkori, Horthy-időkbeli állapotaimból kellene elindulnom, hogy elmondhassam, milyen megvilágosodást okozott Ady költészete azok között a számomra még csak idegrendszerileg, ösztönösen sejtett ellentmondások között. Ezek az alapvető ellentmondások nem szűntek meg azóta sem az életemben.

Még távolabbi tervem egy vallomás-szerű, esszészerű könyvet írni szerelmeimről, két házasságomról, nők—férfiak kapcsolatáról, a gyerekekről. De hát erről még csak tűnődni merek, azt is csak néha-néha.

Életem, sorsom Kecskeméthez köt. Évtizedek óta itt élek és dolgozom. A híres Ókollégium mellett lakom családommal egy régi ház első emeletén. Többezer könyv és néhány kép néz rám a falakról.

A pesti főiskolán, majd az egyetemen tanultam. Magyar—történelem szakos tanár lettem. Szeretettel őrzöm Benedek Marcell professzor útmutatását az olvasni tanításról és Szathmári István nyelvtudós munkámat segítő jószándékát.

Tanár vagyok. És szerkesztő. Gyerekkorom óta a magyar nyelv és irodalom szerelmese. Óráimon szívesen beszélek Aranyról és Babitsról, az irodalmi esteken pedig író-barátaimról. Vonz az irodalomóra „üvegharangja”, mint Németh László nevezte. Pedagógiai cikkeket és irodalomtankönyvet írtam. Boldogan vettem és veszek részt kezdettől fogva a Forrás szerkesztői munkájában, hisz öröm volt elsők közt olvasni egy Sütő András-írást és a felfedezés jóérzésével Balázs József Koportos c. regényét.

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”, vallom Kosztolányival együtt. Vonz a magyar nyelvészet: két könyvem jelent meg, az egyik stilisztikai munka, a másik a nominális stílusról szól. Számos kisebb cikkem, tanulmányom látott napvilágot. Illyés Gyula és Németh László foglalkoztatott legtöbbször. Újabban az interjú műfaja vonz.

Mit szeretnék? Élni, nevelni gyerekeimet, tanítani a fiatalokat, jó kéziratokat olvasni a szerkesztőségben, barátaimat megőrizni, írni. S Babitsosai szólva: „Többet, örökké többet, amíg élünk!”