Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Történelem a színpadon (Jegyzet két kecskeméti bemutatóról)
alatt kártyajátékba tébolyul, amelynek épp a szabályok kiismerhetetlensége a lényege, s ahol a forradalom vezetői is menekülnek, Danton a vértől való csömör ürügyén az élvezetek kiábrándult hajszolásába, Robespierre a nagy egész szem előtt való tartására hivatkozván a részletek hibáira nem figyelő bürokrata képmutató testtartásába: az ilyen világból soha nem törhetnek utat a tisztulás és rendeződés erői, csak a csőcselék rémuralma következhet, s ebből logikusan a már hatalmi renddé szerveződött terror. Viliódzó észjárású, könnyed léptű, mégis keserűen groteszk mozdulatokkal kapá- lódzó parabolát szerkesztett Páskándi Géza a történelem egyik leglátványosabb, legtöbbször feldolgozott, máig is ellentétes indulathullámokat kavaró korszakából. A tornyot választok című darabjához írt jegyzetében maga nevezi A rejtekhelyét „afféle drámastúdium”-nak. Nos, az ősbemutató és a közönség jelentős része által való fogadtatása azt mutatja, hogy a színrevitel előtt nem ártott volna a darabból a stúdiumjelleg zavaró vadhajtásait szigorúan lenyesni. Voltaképp egyetlen kifogásunk lehet ellene, ami egyébként Páskándi költészetével és sajátos értekező prózájával kapcsolatban is elmondható: terjengős. Úgy tűnik, ebből a rendkívüli szuggesztivitású, garabonciás alkatú tehetségből majd minden műve a vulkánkitörés heves indulatosságával szakad ki. Ötletsziporkái elbűvölik nézőjét és olvasóját, egy idő után azonban megszédítik, fárasztják, sőt közönyössé teszik. A rejtekhely mégis olyan izgalmas mű, hogy szerzőjének feltétlenül érdemes lenne túlzott rakoncátlansággal elszabadult anyagát higgadtabb folyású mederbe terelni, ahogy a Vendégségben vagy az Apáczai-drámában sikerült megtalálnia a helyes arányokat. A darab különben mintaszerű és a szerző ötletességéhez méltó előadása egyébként még fokozta a mű túlburjánzásait. Csiszár Imre hangulatteremtő és kordokumentáló közjátékokat ékelt a felvonások elé, elementáris lendülettel idézve föl a sans-culotte párizsi utcanépet, a forradalom tömegerejét. Ez rendkívül megragadó volt ugyan, Bars József, Radó Béla, Vancsik Mária, Popov István és társaik ritkán látható tűzzel és lelkesedéssel adták is elő, de jelentősen megnyújtotta az amúgy is hosszú előadásidőt, s minthogy a kicsiny előcsarnokban játszódtak, széttördelték az előadás ívét, nem épülhettek szervesen részévé. A színészi alakítások majdnem mind csupa telitalálat. Fekete Tibor szánalmas tragikumé, robusztus és szűklátókörű Simon vargája, Major Pál komoran groteszk Guillotine doktora, Székhelyi József mímelt cinizmusból, rettegésből és érzelmességből ötvözött arisztokratája, Szakács Eszter nőies logikátlanságé, tisztán látó és összezavarodott Marie-Claire-je, Mezey Lajos élvetegségéből emberivé emelkedő Dantonja, s a ronccsá nyomorított dauphin szerepében Morya Ernő: egytől-egyig kitűnő teljesítmény. A szerepek viszonylagos megíratlansága is tehet róla talán, hogy Trokán Péter Robespierre-je és Farády István Saint-Just-je csaknem észrevétlen maradt. Kis szerepükben is hatásosan léptek fel viszont Monyók Ildikó és Koós Olga. A történelmi színháznak ez a két előadása minden bizonnyal része lesz a kecskeméti színház történelmének. Á. SZABÓ JÁNOS 82
