Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Alföldy Jenő: Korosztály, nemzedék (Tanulmány)
dékeket lelkesítő Vajda János, az emigrációban kibontakozó, majd hazatérvén lapokat szerkesztő Kassák, a Nyugat második és harmadik nemzedékét is összefogó Babits, az aggastyán korában egyszemélyes szellemi központként működő Lukács György, Fülep Lajos, Várkonyi Nándor vagy Veres Péter. E lenyűgöző egyéniségek örök érvényű példát adtak utódaiknak, de hibát követnénk el, ha csak e nemét látnánk a nemzedékformálásnak. A nemzedékhez tartozás önmagában ugyanis nem értékadó. Mihelyt ezzel az igénnyel tudatosul, a magányos tehetségek kárára tért hódíthatnak a klikkek. Gondoljuk csak meg: a későn kibontakozó Áprily Lajos vagy Déry Tibor például vajmi önkényesen sorolható be valamely irodalmi nemzedékbe. Ki kell hát mondanom: a legnagyobb irodalmi szervezőerő az időben előre mutató remekmű. Igaz, sokszor nem a keletkezése idején hódít. Halála után viszont József Attila hatása nagyobb volt utókorára, mint bármely irodalomszervezőé. Hozzá hasonlóan sokfelé szétsugárzó és termékenyítő ösztönzést senki másnál nem látok irodalmunk történetében. S jóllehet huszadik századi líránk e legösszetettebb művének számos erét végsőkig kiaknázta már az aranybányászok serege —, nem értek egyet azokkal, akik a József Attila nyomán elinduló újabb költőket azzal a sommás előítélettel bátortalanítanák el, hogy eleve járt útra tértek. A gyakorlat nem azt mutatja, hogy csak az epigonok tanultak József Attilától. Ha egy ifjú poéta úgy érzi — és ilyesmit érezni nem egészen haszontalan —, hogy József Attila költészetének szuggesztív ereje a másodlagosság veszélyével fenyegeti, jótanácsként ezzel a József Attila-töredékkel kínálhatnám meg: „Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, / ne ünnepelje bennem senki hősét, / ily ünneplést én Istenre hagyok. / Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.” Feloldhatatlan, egyszersmind vigasztaló ellentmondás, hogy a költőnek elődeitől kell megtanulnia az eredetiséget. Ha kell, persze tagadólag. A fiatal Benjámin László szerint a költőnek dicsőség is kell. Másutt azt írja, hogy a proletárköltőnek nem szabad úgy végeznie életét, ahogy a minden másban példakép végezte. Sok mai József Attila-utód ismerte föl azt is, hogy „művelhető csillagokban” reménykedni hiábavaló, az emberiségnek a belterjes földi művelésre érdemes végleg berendezkednie. A dolgok természetében rejlik, hogy ez az űrhajózó korszak tanulsága. * Az új magyar líra — melyet e tanulmányban a negyven éven aluliakéra szűkítek — úgy látom, erősebben függ az elődökétől, mint bármely korábbi nemzedék lírája. Eddig két ízben láthattunk hasonló függőséget. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben, s a harmincas években, a Nyugat harmadik nemzedékének fiatalsága idején. Azzal a sarkalatos különbséggel, hogy a Petőfi- és Arany-epigonoknak akaratlanul kedvező Gyulai-féle népnemzeti iskola nagyjából jogosan kérhette számon Reviczkyék- től a századközép nagyjaiéhoz hasonló eredményeket, mert — a hazai polgárosodás nyomorúságának megfelelően — vívmányaik import-jellegűnek, társadalmi táptalaj nélkülinek bizonyultak. A Nyugat harmadik nemzedékét viszont — miközben épp Reviczkyhez és Komjáthyhoz hasonlítgatták — azért marasztalták el az idősebbek, mert a század eleje óta lezajlott szellemi forradalmakhoz képest lemondtak a kísérletezésről. Ma már világosan látjuk: Reviczkyék a nagy Nyugat-nemzedék előőrsei voltak, Radnótiék pedig nagyon is indokoltan rendezkedtek be a nácizmus idején az európai kultúra hagyománytisztelő, bensőséges védelmére. Itt közbe kell vetnem: a mai költőkhöz hasonlóan, a mai kritikus is csak úgy tud beszélni a jelenről, ha a múltról is beszél. A jelen tudata — mint többé-kevésbé mindig — a múlt újraértelmezését jelenti. Nézzük tehát így — félszemmel a múltra ügyelve — a jelenkori sajátosságokat. A 46
