Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Varga Lajos Márton: Szerep és sors (Kiss Benedek költészetéről)
kérdés szinte fei sem merült. (Az evidenciából nem szoktak problémát csinálni.) Az egyetlen vers, a fogadalom-szerű tétellel záruló Sötétbársony — aminek emlékező hangoltságában ez a viszony hangsúlyosabban is előbukkan — adottságnak láttatja a kötődést. Az is bizonyos, hogy a valóság kihívásai nyersek, erőszakosak, a bontakozó lélek kudarca égető. A sérelmek tehát cselekvésre sarkallnak. Távlatra, programra van szükség, ehhez pedig konkrét közegre, a konfliktust hordó empirikus élethelyzetre. Az lett volna a kézenfekvő, ha maga köré — megkönnyítve képességei: az érzékenység, a feltétlen nyíltság és a természetesség dolgát, s engedve egyúttal a kényszerűségnek, hogy lírája annyira élményhez kötött — az otthoni világot idézi meg, ha oda húzódik, ahol a legbiztosabb lehet a dolgában. Ez a világ azonban hallgat, s amikor a gyerekkor mégis felötlik, csak a múló idő melankóliája, szelíd nosztalgiája miatt, nem azért, hogy az eszmélkedéshez keretet, a küzdelemhez érveket adjon. Programot, felelősséghez szoktató próbákat, s a próbákhoz támaszt Kiss Benedek tágabb körben, a magyarság történelmi és szellemi közösségében keresett. (Tájékozódott persze általánosságban is, Füst című verse a példa, de mert a tét a maga megformálása és szabad érvényesítése, s így az ügy életeldöntő, közvetlenebb, egyszersmind katartikusabb tapasztalatokra, gyakorlatiasabb tanulságokra volt szüksége.) S itt a fent emlegetett probléma: éppen ez az, amit magyarság-élményétől sem kaphatott. Mert ez az élmény históriás természetű, nem az ember, a közvetlen személyes érdekeltség felől megélt, hanem kívülről. Nem a megszégyenültség a lefokozott- ság, a visszaszorítottság indulatainak sérelmektől fűtött, bizonyítani, manifesztálni akaró és tudó logikája dolgozik itt, hanem az elme érveitől szorított szándéké. A folyamat persze így is lezajlott. Fájó, tragikus érzületként, sorsszerű érzésként ébresztve fel az összetartozás érzését mégis eszméltető lett: ha az egybeforrás élményében nem, de a vállaláséban Kiss Benedek a hűség mélyebb értelmével szembesülhetett. A hűség értelme azonban absztrakt maradt: a magyar lét mint tragédia ivódott tudatába, amivel sokat már alkatából következően nem kezdhetett. A vállalás szükségképpen romantikusra hangolódott, pátosztól hevük. Recsegős, retorikusán túlhangolt sorok jelzik: bizonytalan az ihlet. „Csontos égtáj ez, rimája télnek, ködkontyot tűző, vénhedt, pogány” — kicsit fellengzős intonáció a Cavatiná- ból. Aztán, ízelítőül, a szentenciázó folytatás egy mozzanata: „Ha falak dőlnek, Déva-falak — / nem fogy a sírás a Kárpátok alatt!” S végül, még így is meglepetésként, a századforduló képzete: „itt a nép sírva fogan s mulat.” Ugyaneza finom zavar érezhető a Magyarország tüntető hangosságában („Hullongó vad nép, magát öli!"), noha ebben az arányérzékkel már jóval kevesebb a baj, s a megformált- ság is teljesebb. Igazán a Virágok a hóban,azŐrségen,s a História bizonyítja, hogy a szembesülés megtörtént, szoktatva a személyiséget valami olyanhoz, ami először a vállalás gesztusával körvonalazódott, s amit a Gazdátlan évszak című kötet két utolsó verse fogalmaz határozottabbra. „Az vagyok csak mi ezután jön / s váratlan nem jön bármi jöjjön” — állítja az általánosság szintjén a Nyelvemre levelet tépek, hogy aztán az Örök Betlehemben a megváltás eszméje is alakot öltsön, mint a vállalás vezérlő elve, az alakuló szerep jellegadó funkciója. Persze ez is igen absztrakt módon, közösség és költő viszonyában a krisztusi példázatra utalva. 2. A szerep, a küldetéses sors, lehetőség volt, nem szükségszerűség. Vonzó lehetőség, amit vállalni, amivel élni — akár személyes kötelességnek is tekinthette az erre érzékeny ember. Úgy látszik Kiss Benedek is így fogta fel a dolgot, mert az Ahol leg37
