Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - Weöres Sándor: Versek (Álom a vándorlásról. Ódon barokk nyoszolya)

WEÖRES SÁNDOR

ÁLOM A VÁNDORLÁSRÓL

Honnét örököltem az elutazás szomorúságát?

Folyton úton,

itt se, ott se maradhatok.

Hallom a vonat füttyét, futok az állomásra.

Futnék, de kezemben a poggyász idegen, hol hagytam az enyémet?

S a házból, ahonnan kilépnék, nem nyílik az ajtó.

Bőröndöm egyre több s nagyobb, himbál, harangoz

a vállamon, a hasamon, a hátamon.

Végre a lakásból kinn vagyok, de hiányzik a lépcső, előttem tenger-mély szakadék.

Sebaj, egy létrát itt feledtek, lekúszom a lenti messzeségbe, alattam lomb-örvényben bújkálnak az apró völgyi házak.

S a létrának egyetlen foka sincs már, hullok csomagjaimon lebegve, hirtelen-váratlan lejutottam.

De lenn a völgyi utcákat nem ismerem, merre lehet az állomás?

A vonatról mindjárt lekésem.

Sietek idegen házak között, út sincs, nyargalok udvarokon át, s az épületek milyen nagyok, mind fekete homlokzatok arany-füzéresen, mint a sírkövek.

Végre! itt a pályaudvar!

Csakhogy a sietségben felöltözni elfeledtem, tetőtől talpig meztelen vagyok, így nem lehet vonatra szállni.

De most látom, itt nincs vasút, hanem fürdőkád, szappan, melegvíz, pőrén belépek, nyújtózkodom, s már nem tudom, mit is akartam.